Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Duba Gyula: Mittelhauser báró tudata (regényrészlet)
Duba Gyula Ezen gondolkodtam, amikor felhívtál. Éreztem a hangodon, hogy ittál, s hogy önmagad ura vagy, s valahogy mégis tanácstalan. Szokatlan helyzet nálad, mert ha többet iszol, már csak ösztöneidet követed, és nincsenek kétségeid. Felindult hangon magyarázod, hogy meg kell ismernem Mittelhauser bárót, különben kénytelen leszel megölni ezt a szószátyár kocafilozófust, jöjjek azonnal, különben agyoncsapod a blazírt csalót és provokátort...! Nem nagy kedvvel, mégis úgy döntöttem, elmegyek. A hangodon éreztem, hogy szükséged van rám. Aztán a név... Hauser... mintha távoli kiáltást hallanék! Már-már úgy éreztem: pokolbéli üzenet. Meg kell ismerkednem Mittelhauser báróval! De azért, Kolos, őszintén bevallom, nem sietek. Vonz ez a név, s ugyanakkor taszít. Látod, gyengék, gyávák, bizonytalanok vagyunk, gyanakvásra hajlamosak! A Hauser-történet tragédiái megkísértenek. Ki tudja, mibe keveredem? A szorongás bennünk lappang, bármikor elpusztulhatunk! Abban azonban nem vagyok biztos, hogy normális-e így felvetni kételyeimet. Mi köze lenne a múlt századi Hausernek a mai Mittelhauserhez? Kényelmesen ballagok, tolnám magam előtt a célt, odáznám elérését. Csak hát az útjaink végesek, ha elindultunk valahová, meg is érkezünk. Szegényes bölcselkedéssel telik az időm. Vár még a báró, vagy már megölted? (Ismered a képzelet kaján kalandjait?! A kérdés abszurd, ám nem indokolatlan, feltehető. S ahogy megérkezem a Vincellérhez, látom, a helyzet rendkívüli, megleptél, Kolos.) A kurtizán képe alatt ültök, hallatlan! S a többi rejtély... Arcod nem ráng az indulattól, nincsenek feldúlt vonások, sem vitustáncot járó arcizmok, sem hevesen kaszáló mozdulatok, megszelídültél, Kolos! Karjaid ernyedten nyugosznak, s kezed tehetetlenül pihen az asztalon. Egy férfit hallgatsz bágyadtan s szokatlan révületben, uramisten, milyen arckifejezéssel?! Mint aki mindenről lemondott, s teljességgel tehetetlen! Már megadta magát. Éppen csak ennyit mondasz, s alig emeled a fejed. — Engem kikészített, lásd el a baját, Gondterhelt, én nem bírok vele! Ördög ez, nem ember, maga a sátán...! Én pedig szemügyre veszem a bárót. Szinte megbámulom. Két lehetőség van: vagy teljesen jelentéktelen, semmitmondó alak, mindennapi tucatfigura a városi borozók környékéről, vagy, ami nincs kizárva, nagyon is figyelemre méltó és jelentős egyéniség. A külseje után ítélve nincs középút! Bár első pillantásra inkább semmitmondó figura! Bemutatkozom. — Gondterhelt vagyok. — Mittelhauser báró... — nyújtja a kezét. — Nem több, sem kevesebb...! Lehet ez nagyképűség is, de annak a tudata is, hogy nem mindennapi, ha valaki bárónak mondja magát. Mindenesetre úgy tűnik fel, tudja, hogy ő valaki, és figyelmet követel magának. S emellett nincs benne semmi fontoskodás, sem nagyképűség. Ismét helyes csodabogarat sikerült felszedned, Kolos! Leülök közéjük, és ahogy jobb vendégek teszik, egy liter zöldszilvánit rendelek a pincértől. Hozzá decis poharakat kérek, kulturált ivás és komoly beszélgetés készül, nem vedelés. Kezd érdekelni a kerek arcú, kopasz férfi,
