Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Duba Gyula: Mittelhauser báró tudata (regényrészlet)
Mittelhauser báró tudata puhánynak tűnik fel, s elesettnek, de szürke szeméből megfoghatatlan erő sugárzik, felkelti a figyelmet. Mégiscsak valaki lesz, ha te sem bírsz vele! S váratlanul, ismét a véletlen, felidéződik emlékezetemben Jakub Wassermann a század eleji német író, 1908-ban regényt írt Hauser Gáspárról, s későbbi önéletrajzában elárulta, hogy könyve megjelenése után számos névtelen fenyegető levelet kapott, melyekben az író zsidó származását is felhánytorgatták. Töltöttem és koccintottam veletek, Kolos, Mittelhauser báró pedig, legújabb szesztestvéred, ha tiltakozol is ellene, hiszen elemésztenéd, a legújabb felfedezetted csak annyit mondott, ám azt a legavatottabb borisszák modorában és könnyedségével. — Csincsin... vagy ahogy jobb körökben mondják, isten-isten... Gondterhelt...? — töprengett s egyenesen a szemembe nézett. — Nem ismeretlen előttem... emlékezetes név... valahol már találkoztam vele... — Komolyan mondja... — a költő felemelte a fejét, nehezen beszélt, némileg megbénította bor, de ítélőképességét meghagyta —, azt állítja magáról, hogy van lét nélküli tudat, s az ő tudata ilyen! Nem a valóságból következik, hanem... hanem öntörvényű, magának való... hogy a tudata határozza meg számára a valóságot, mert ő ilyen... mit gondolsz, szájon vágjam, Gondterhelt?! Te istenbáránya, hát honnan tudod, hogy a bort inni kell, ha nem tudod, mi a bor? Biz’isten, szájon vágom, Gondterhelt! — Musil... — mondtam én sietve, hogy lebeszéljem Kolost a verekedésről —, Robert Musil tulajdonságok nélküli embere, Ulrich... olvasta, báró, a regényt...? Bizonyára arról beszél, a közép-európai tulajdonságok nélküli emberről és annak lét nélküli tudatáról...! — Aztán ki lenne az a Robert Musil...? — érdeklődik a báró közönyösen —, nem hallottam a nevét, nem ismerem. Uram, én nem olvasok — mondta nyugodtan, némileg öntudatosan —, nem érdekelnek az irodalmi művekbe zárt idő tanulságai! Nem vagyok ráutalva, nekem nincs példám, se elődöm... magánvaló lény vagyok...! — Majd ha szájon váglak... — fenyegette morogva Kolos —, akkor leszel igazán magánvaló...! — De nem mozdult, tehetetlenül nézte az idegent. — Uramisten, igazi gyönyörűség az ilyet kupán vágni... Őszintén fel vagy háborodva, s közben valami elbizonytalanít, én is érzem a kételyt, Kolos. Ez az ember túlságosan őrült ahhoz, hogy egyszerű bolond legyen! A nyugalmában, mellyel hihetetlen állításait közli, van valami elemi bizonyosság. Tud valamit, amit mi nem is sejtünk. Megfigyelted, nem hat rá a bor?! Valóban, mintha a valóság számára hozzáférhetetlen lenne, mintha felette állna. Én már érzem a nyomást a homlokomban, te pedig részeg vagy, s mégis tehetetlen, az ittasság fölénye sem elég, hogy felülkerekedj Mittelhau- seren. Nekem pedig olyan gondolatokat kínál, megbabonázva szinte, hogy a múltnak vannak erői, amelyek valahonnan a semmiből utánunk nyúlnak és megragadnak. De ezek a rejtélyes erők nem a saját élményeink következményei, tehát nem az emlékeink, hanem rajtunk kívül és tőlünk függetlenül lé
