Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - ANKÉT - LANSTYÁK ISTVÁN: Szeretném, ha még nyitottabbá válna...
AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE az nem jelent majd semmilyen önmagáért való megnyilvánulást, létet és beszűkülést. Észre kell vennünk, hogy a szlovákiai magyar lapok egyre inkább elbulvárosodnak, s a publicisztika egyfajta hangsúlya és az információk sokasága kiszorítja az irodalmat, a kritikát, s jórészt a szellemiséget is. 3. Az Irodalmi Szemle jövőbeli szerepe összefonódik a szlovákiai magyar irodalom sorsának alakulásával — s ez fordítva is igaz. Ezért az Irodalmi Szemle nem csupán egy lap kereteit, dimenzióját és hatását jelenti, mert az egyetemes magyar irodalom egyik fontosnak mondható alkotórészeként is számontartható. Jövőbeli képének kialakítása éppen ezért az egész szlovákiai magyar kisebbségi irodalom, szellemiség és alkotóinak az ügye, elsőszámú érdeke, s ezt a szerkesztés során a továbbiakban is érvényesíteni kell minden szélsőséges elkötelezettségtől, irányzattól, nemzedéktől és politikai meggyőződéstől függetlenül. A fellengzős szavak helyett a folytonosság megteremtéséről és kisebbségi irodalmunk, szellemiségünk létének biztosításáról van szó. LANSTYÁK ISTVÁN Szeretném, ha még nyitottabbá válna... Válaszom meglehetősen egyoldalú, mivel én csupán arra vállalkozom, hogy egyetlen szemszögből mondjak véleményt a Szemléről, mégpedig a benne közölt nem irodalmi jellegű írások szempontjából. Az Irodalmi Szemle számomra a folytonosság jelképe: először középiskolás koromban találkoztam vele, néhány évig járattam is, rendszeres olvasója voltam (emlékszem, édesapám, aki nem túl jól beszélt magyarul, így jelentette be nekem mókásan, hogy megjött a Szemle új száma: „Prišiel ti Irodai Szerelem”). Aztán később a szakmám és más tényezők sokkal egyoldalúbb olvasóvá tettek, mint egykor voltam, így elsősorban a nem irodalmi jellegű közlemények — főként a társadalomtudományi témájú írások — váltak számomra érdekessé, s ez a helyzet mind a mai napig. A 90-es évek legelején Hizsnyainé Tóth Ildikó kért tőlem kétnyelvűségi témájú írást a folyóirat számára, melynek akkor Grendel Lajos volt a főszerkesztője; ettől kezdve viszonylag rendszeresen publikáltam a Szemlében (korábban, már 1989-ben is megjelent már a Szemlében írásom, egy recenzió Püspöki Nagy Péter könyvéről). Ez volt sokáig számomra az egyedüli módja a művelt szlovákiai magyar olvasóközönséggel való kapcsolattartásnak. Volt egy időszak, amikor több magyarországi, sőt egy erdélyi magyar nyelvésznek is jelent meg nyelvészeti tárgyú publikációja a folyóiratban, egy hosszan tartó nyelvművelő, nyelvtervező témájú vita keretében. (E vita anyagának még az idén meg kellene jelennie az Osiris Kiadónál Budapesten: Nyelvmentés vagy nyelvárulás? címen; a kötet tetemes részét épp a Szemlében megjelent írások fogják kitenni.) A Szemlének köszönhetek egy külföldi szakmai kapcsolatot is: egyszer egy Berlinben élő
