Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Varga Erzsébet: Az én kilenc Szemle-évem
AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE dalmi szerkesztő számára nem lehet annál izgalmasabb és szebb feladat, mint egy-két szó, esetleg a szórend megváltoztatásával a hétköznapi, olykor suta szövegből — a mondanivaló megváltoztatása nélkül — irodalmi szöveget varázsolni. Napjainkban olykor bizony már annak is örül az ember, ha egy írásmű nem hemzseg a helyesírási hibáktól. No de most nem erről kell írnom. Főszerkesztőségem idején az irodalommal mint „szakmával” már jóval kevesebbet foglalkozhattam. Olyan dolgokra kellett rengeteg időt és energiát fordítanom, amelyek voltaképpen nem érdekeltek (adminisztráció, pénzügyek, lapterjesztés stb.), bár folyóiratunk és irodalmunk szempontjából kétségtelenül hasznosak és termékenyek voltak. Sikerült például önálló mellékletet létrehozni a kezdő és fiatal írók számára, sikerült a Szemlét — a regionális lapok kategóriájából kiemelve — egyenjogúsítani a szlovák irodalmi lapokkal, sikerült megteremteni az Irodalmi Szemle nívódíját, a Forbáth Imre-díjat, sikerült a folyóirat példányszámát havi négyezerre emelni (amit főleg akkor tudunk eléggé méltányolni, ha figyelembe vesszük, hogy az akkor is jóval nagyobb „piacú” szlovák irodalmi folyóiratok közül a Slovenské pohl’ady hatezer, a Romboid pedig háromezer példányban jelent meg), sikerült termékeny irodalmi kapcsolatokat teremteni (a tatabányai Új Forrás, a szombathelyi Életünk, a pozsonyi Romboid, a prágai Literárni mésíčník, a győri Műhely, a leningrádi Nyeva szerkesztőségein keresztül) stb. A legtöbb időt és energiát azonban kétségtelenül a folyóiratot és a szerkesztőséget ért állandó támadások visszaverése, a fáradhatatlan feljelentgetők vádjainak semlegesítése emésztette fel. A Szemlét ugyanis szinte minden egyes számának megjelenése után feljelentette valaki. Időnként egészen nevetséges okokból, ám olykor a legnevetségesebb vád nyomán támadt kellemetlenségek kiküszöbölése is hosszú heteket, sőt hónapokat vett igénybe. Emlékszem például, hogy amikor Turcsan László festőművész cím nélküli grafikáival illusztráltuk a Szemlét, a Fórum rovat első oldalával véletlenül egy bekötött szájú ember ábrázolása került szembe (ha nem lett volna véletlen, ma már nyugodtan beismerhetném, de valóban az volt). Hát ezzel a bekötött szájú emberrel — valamelyik szemfüles feljelentőnk jóvoltából — nemcsak a pártközpontban, hanem a kulturális minisztériumban is a legmagasabb szinteken foglalkoztak, rendkívüli szerkesztőbizottsági gyűlést kellett miatta összehívnunk, a gyűlés jegyzőkönyvét aztán szlovákra kellett fordítanom, majd nem is tudom már, hány illetékes elvtársnak postáznom, miközben Turcsan László művészetéről vagy az Irodalmi Szemle esztétikai színvonaláról egyetlen szó nem esett. S az efféle — vagy még kellemetlenebb — esetek szinte hónapról hónapra ismétlődtek. Szóval nem volt az valami könnyű időszak. Mégis azt kell mondanom, hogy szép volt. Küzdelmes. S így utólag talán már azt is bevallhatom, hogy bár az alaptalan — s az irodalmon kívülről jövő — támadások igen gyakran kihoztak a sodromból, nem féltem és nem tartottam én akkor senkitől, semmitől. Fiatal voltam.