Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Grendel Lajos: Két év a kompromisszumok jegyében
AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE GRENDEL LAJOS Két év a kompromisszumok jegyében A rendszerváltozás első főszerkesztője voltam az Irodalmi Szemlének. Varga Erzsébettől vettem át a stafétabotot. 1990. januárjában vagyunk, cenzúra nincs már (ki hitte volna, hogy még a mi életünkben?), az országban forró a légkör, a bársonyos forradalom kulcscsörgésében és eufóriájában azonban hallatszanak már azok a disszonáns hangok is, amelyek nemsokára megmérgezik az atmoszférát. De az sem változtat a tényen és a lényegen, hogy a társadalomban minden képzeletet felülmúló gyökeres változások kezdődnek. Az is világosan látszik, hogy ezek a változások nem hagyják érintetlenül az irodalom helyzetét és társadalmi presztizsét sem. Bő két esztendeig álltam az akkor még egyetlen szlovákiai magyar irodalmi havilap élén, s hogy ez alatt a rövid idő alatt mit tettem jól és mit rosszul, nem az én dolgom megítélni. A főszerkesztő ízlése óhatatlanul rányomja bélyegét az általa irányított lap arculatára. Ezzel vissza is lehet élni. Az Irodalmi Szemle akkori monopolhelyzete megkötötte a kezemet, tekintettel kellett lennem arra, hogy ez a lap mindenekelőtt az egész szlovákiai magyar íróközösségé, s nem egyetlen irányzaté vagy nemzedéké. Teret kell adnia minden tehetséges írónak, idősebbeknek és fiataloknak egyaránt, de minden új gondolatnak, merész polémiának is. Az ilyen felemás helyzet azonban megnehezíti a szerkesztők dolgát, abbéli igyekezetét, hogy kimunkálják a lap sajátos profilját Ez a két év számomra a kompromisszumok jegyében telt el: senki ne érezhesse, hogy a szerkesztőség marginalizálni vagy ne adj’ Isten, kirekeszteni akarja a lapból. A szerkesztőség akkori légkörét és helyzetét, az átmenetiség kínjait jól érzékelteti Győry Attila kitűnő paródiája, a Hotel Irodalmi Szemle. Mint újdonsült főszerkesztő, a szlovákiai magyar irodalom folytonosságának őrzése mellett, két fő célt tűztem magam elé. Fölfuttatni azt a nemzedéket, mely meglehetősen viszontagságos körülmények között lépett színre a nyolcvanas években, másrészt, amennyire a lap szűkös terjedelme megengedi, nyitni az egyetemes magyar irodalom és a környező népek irodalmai felé. Ehhez a profilmódosításhoz pedig új arcok, új emberek kellettek. Ezért kértem föl szerkesztőtársaknak Kulcsár Ferenc mellé Hizsnyai Zoltánt és Csanda Gábort. Együttműködésünk zavartalan volt, s bár választásom nem váltott ki osztatlan lelkesedést az írókollégák népes táborában, akkori szerkesztőtársaimról csak megbecsüléssel tudok szólni. Kulcsár Ferenc sok éves szerkesztői gyakorlata és tapasztalata és a két fiatalabb szerkesztő rámenős koncepció- zussága, ma is meggyőződésem, jót tett a lapnak. Sajnos, buzgalmukért hamar kiérdemelték a nem éppen hízelgő „Grendel-kommandó” minősítést, sőt akadt kolléga, aki kerek perec kijelentette, hogy amíg Hizsnyai és Csanda garázdálkodik a lapban, be nem teszi a lábát a szerkesztőségbe. így történt, hogy ha
