Irodalmi Szemle, 1998
1998/5-6-7 - Varga Erzsébet: Az én kilenc Szemle-évem
AZ IRODALMI SZEMLE 40 ÉVE helye van-e, vagy helye lehet-e a költészetben a vulgarizmusnak? Sporadikusan és természetesen magától értetődően határozottan nem, mert a költészet az érzelmi és szóbeli szépség műfaja. Persze előfordulhatnak olyan esetek is, amikor a vers se nem lírai, se nem elégikus, mert tárgya az élet kegyetlen drámája és az érzelmi tragikum, tehát sajnos, gyakran a vulgáris valóság. Semmi esetre sem akarunk olyan elméletet védelmezni vagy népszerűsíteni, hogy a versekben hemzsegjenek a drasztikus szavak és vulgarizmusok azzal az indoklással, hogy ilyen az élet — sajnos egyébként a vulgarizmus valóban mindennapi —, de úgy véljük, hogy az ókori irodalmaktól napjainkig találunk a szépirodalmi szövegekben — és általában a művészetben — naturalista elemeket és az ember fiziológiai - szexuális életével kapcsolatos kifejezéseket. Megtaláljuk azokat a kortárs magyar lírában is, például Juhász Ferenc élvonalbeli, Kossuth-díjas magyar költő műveiben. Meg kell azonban jegyezni, hogy a Tóth L. versében előforduló vulgáris magyar szó akusztikailag nem azonos az adekvát szlovák kifejezéssel, mert az a szó a magyar nyelvben egyszerűen és pejoratív vulgarizmu nélkül a női test egyik részét nevezi meg, mint például a kéz, láb, nyak vagy fej. 5/ A vers elemzésével és a bírált részek értékelésével indokolni akartuk, hogy az adott esetben Tóth L. versét a főszerkesztő természetesen közölhetőnek találta. A vers minősége és irodalmi értéke problematikus lehet ugyan, ám a tartalma és értelme egészében véve nem ártalmas és ellenséges a társadalom számára. Voltaképpen a vers — kérdéses színvonalon — egy fiatal, tehetséges költő — aki a közlés idejében maga is az Irodalmi Szemle szerkesztője volt, az SZLKP tagja és a SZÍSZ magyar szekciójának tagja — belső önelemzését tartalmazza. Ezek a tények minden bizonnyal motiválták a főszerkesztőt a vers megítélésében, mert szub- jektíve befolyásolták, és a vers iránt bizalmat keltettek benne. Megjegyezzük, hogy ilyen esetekben az Irodalmi Szemle főszerkesztőjének munkáját megnehezíti az, hogy a csehszlovákiai magyar nemzetiségi irodalmat több kinti művészeti-esztétikai tényező hatása éri, ezért saját útjának keresése és kísérletezése sokféle és tarka. Hasonló esetekben a főszerkesztő felelőssége kettős: egyrészt nem közölhet eszmeileg és művészileg értéktelen, esetleg káros műveket, másrészt azonban közölnie kell minden munkát, amely valamelyest is magában hordozza az íróköltő személyiségének alkotó képessége jeleit és kézírását. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a kísérletező fiatal szerzők támogatásával tulajdonképpen érvényesítjük annak a nagy társadalmi programnak az elvét, amely keretében támogatni akarjuk szocialista életünkben minden alkotó kezdeményezést és tevékenységet. Tóth L. versének esztétikai és társadalmi értékei lehetnek kérdésesek vagy vitathatók, esetleg belátjuk, hogy a költő nem hozott létre új értékeket, ám azért még nem minősíthető a verse — és közlése — károsnak és elítélendőnek. Talán a főszerkesztő hibát követett el a közlésével, de véleményünk szerint nem olyan nagyot, amely indokolná a kiadó szigorú és kemény megbüntetését. Az Irodalmi Szemle szerkesztőségében töltött kilenc évemből arra a két esztendőre emlékszem a legszívesebben, amelyet még Duba Gyula főszerkesztősége idején, irodalommal és irodalmi kérdésekkel foglalkoz(hat)va töltöttem a szerkesztőségben: akkor még lehetőségem volt szöveggondozással, szövegszerkesztéssel, vagyis azzal az izgalmas feladattal foglalkozni, amely minden irodalmi szerkesztő számára szakmai kihívás, tehetségének valamiféle próbaköve. S természetesen sikerélmények forrása. Noha manapság a szerkesztés fogalmát igen gyakran félreértelmezik (például egy-egy folyóiratszám vagy rovat összeállításának fogalmára szűkítik), véleményem szerint egy iroVARGA ERZSÉBET Az én kilenc Szemle-évem
