Irodalmi Szemle, 1998
1998/3-4 - Grendel Lajos: Tömegsír (regényrészlet)
GRENDEL LAJOS mormotákat kergetni. Folyton csak Decebal lábszárcsontját látom. Úgy pedig nem megy. Lívia nem haragudott'meg, inkább még ő próbált vigasztalni. — Semmi baj — mondta. — A mormota nem fut el. Talán ekkor kezdtem el csúszni. Némán ültünk, s nem oltottuk el a villanyt. Ilyenkor azt mondják, van a levegőben valami. Semmi sem mozdul, szélcsend van, az idő is megállt, a süllyedést nem érzékelni, mert a dolgok az érzékek átfogóján túlra kerültek. A lámpa hitvány fénye nem világított be közéjük. Beszélni kellett volna, mondani valamit, de nekem nem volt közölnivalóm, hacsak az nem, hogy nincs közölnivalóm. De ezt Lívia éppen a hallgatásomból érthette. A Decebal felbukkanását követő napokban változások kezdődtek az életemben. Lívia kezdett úgy vizsgálni, mintha valamit rajtam túl, mögöttem akarna megragadni, mintha én valahol a hátam mögött lennék láthatatlanul, s ha ő türelmesen és állhatatosan vizsgál, előbb-utóbb láthatóvá válók a számára. Valahol magam mögött, amint éppen súgok valamit a testemnek, aki nem én vagyok, hanem csupán a látszata magamnak. Időről időre belém merítette a szavai hálóját, hogy rajtam túlról elővarázsoljon engem mögülem. Ilyenkor szégyelltem magam. Úgy éreztem, nem vagyok elég őszinte. Hiába erőlködöm, őszinteségem expanziójának határt szab valamilyen hazugság. Akkor, Lívia hirtelen felindulásából, elutaztunk a Balatonhoz, az északi partra, egyik pesti barátunk nyaralójába. Mindjárt az első este lementünk a vízpartra. Még nem volt igazán este, még csak alkonyodott, de ebben az évszakban már egyre korábban alkonyodik. A nyári időszámítás még néhány napig agonizál, aztán itt van az ősz, itt van újra, az ember ebbe is belefárad egy idő után. Süt a nap, épp az ember tarkójára, de napszúrástól már nem kell tartani. Hűvös szellő bújik be az ember inge alá, ahol őszül már a szőrzet a mellkasán. Kéz a kézben baktattunk a lejtős úton a part felé. Nem szoktunk kézen fogva járni, jobban mondva, leszoktunk már róla. Most Lívia fogta meg a kezemet, amikor elhagytuk a falu legszélső házát, s a kaviccsal beszórt országút merészen kanyarult egyet a tó irányában. Én nem mertem visszahúzni a kezemet, nehogy Lívia félreértse. De közben nem tudtam, mi az, amit félreérthetne, ha visszahúznám a kezemet. Ugyan már, ne viccelj, gondoltam, reménytelen minden kísérlet, hogy valakit magunkkal rántsunk a létezésünkbe. Ott nincs hely mások számára, ebben az életkorban illenék már tudni ezt. Annak meg mi értelme, hogy kicseréljük egymás bőrének a hőmérsékletét? Ahogy így mentünk-mendegéltünk, egyszer csak ott termett előttünk a messzire nyúló, sima víztükör, rajta, a Keszthelyi-öböl felé a lebukó Nap fényének sárgás-vöröses-halványbarna-halványlila pásztái meg egy hajó, amely állni látszott, bár az idő haladt. Még mindig fogtuk egymás kezét. Én már sokszor láttam a Balatont, s amit az ember sokszor lát, azt egy idő után nem látja már, csak egy absztrakt valamit lát, mint amikor az ember sokadszor hallgatja ugyanazt a zenedarabot, s már nem hallja, hanem kívülről tudja. Egy rakás
