Irodalmi Szemle, 1998
1998/3-4 - Grendel Lajos: Tömegsír (regényrészlet)
Tömegsír az izzadás vette el a kedvemet a bánattól, s én még kellemes időben sem szeretek temetésekre járni. A barátom sem szeretett, de ezt az alkalmat nem bliccelhette el, s én szolidaritásból jöttem ki hozzá, tudván, hogy baráti gesztusomat ő nem viszonozhatja, ha majd engem temetnek. Ezek után, gondolom, nekem sem kell bemutatkoznom, mindenki tudja már, hogy én a barátom barátja vagyok. Ahogy múlik az idő, barátom emléke el fog halványodni bennem, s az emlékezetemben róla őrzött fényképekből is sok elkallódik majd, mert el fogom akarni felejteni őt. Líviát is hamar el fogom felejteni, ha egyszer elhagy. A felejtés képessége a legnagyobb ajándék, amit a Teremtőtől kaptam, mert megóv a melankóliától és az önsajnálattól. Este Líviával a lopakodó macska történetét játszottuk el. Ebben én voltam a madárfészek, teli két tojással, ő pedig a lopakodó macska, amelynek madártojáshoz fűlik a foga. Szerepem passzivitásra kárhoztatott, hagynom kellett magamat kifosztani, de ezúttal nekem is így esett jól. Líviának csak elalvás előtt jutott az eszébe, hogy üzent a t.-i polgármester, azonnal keressem föl, mert valami probléma támadt a birtokom körül, bár az a tulajdonviszonyt nem érinti. Roppant fontos és halaszthatatlan ügyben kell beszélnie velem. A szóban forgó birtokot csak nemrég örököltem elhunyt anyámtól, s az örökség egy tanyasi házból meg valami földdarabból állt. Néhány nappal ezelőtt fölfogadtam néhány t.-i lakost, hogy ássanak új kutat a házikó udvarán. T. egy Isten háta mögötti falu, ahol a pacsirta szól, más azonban nemigen történik. Számomra minden falu egyforma volt, a házak, a kertek, a templomok. T. nem volt se kicsi, se nagy település, amennyire meg tudom ítélni, amolyan átlagos méretű falu lehetett, buzgó reformátusok és buzgó katolikusok laktak benne. Mély unalom ásítozott az utcáiban mindenfelől. Amikor először jártam ott, az volt az érzésem, ez a falu csak vicc, a világon sehol sincsenek már falvak, s T. is csak egy halom kulissza, amellyel meg akarják téveszteni a magamfajta városi embert. Gyanúmat alátámasztani látszott, hogy a községháza földszintes épületének kéményén gólya fészkelt, talán hogy még jobban kiemelje az összkép giccsességét. Akkor nagyon kedvesen fogadott a polgármester. A mostani fogadtatás ettől némiképp elütött. Már az feltűnt, hogy a titkárnője nem mer a szemembe nézni. Hivatali szobájában a polgármesteren kívül még két gondterhelt, középkorú férfi tartózkodott, s mindnyájan súlyos pillantásokkal illettek, amikor beléptem. Az egyik férfi a helyi rendőrkapitány volt, a másik, Eötvössel szólva, a falu jegyzője. Szorongva foglaltam helyet a társaságukban, és szorongva vártam a folytatásra. A folytatás azonban kellemesen lepett meg. A polgár- mester előhúzott egy üveg pálinkát, és mindnyájunkat megkínált belőle. Koccintás közben valami olyasmit mondott, hogy szükségünk lesz még rá. Nem értettem, miről beszél, de a többiek érthették, mert komoran bólintottak. Aztán a polgármester felém fordult, tömérdek levegőt vett, és azt mondta: — A kút.
