Irodalmi Szemle, 1998

1998/3-4 - Grendel Lajos: Tömegsír (regényrészlet)

GRENDEL LAJOS

Csönd következett. Titkokkal teli, kétértelmű, fenyegető, hátborzongató, lidérces.

— Mi van a kúttal? — kérdeztem.

— Ássák — mondta a polgármester.

— Akkor jó — feleltem.

De őnekik erről szemlátomást más volt a véleményük. A polgármester fejbiccentéssel intett valamit a falu jegyzőjének, az pedig a rendőrkapitánynak. A termetes rendőrkapitány mélyen lehajolt, s egy darabig az asztal alatt kotorászott, majd hamarosan egy lepecsételt igelitzacskót húzott elő. Úgy vettem ki, a zacskóban valami velőscsontféle van. Akkor a falu jegyzője jelenlétében és a polgármester utasítására a rendőrkapitány gumikesztyűt húzott, feltörte a pecsétet a zacskón, s kivette a csontot.

— Ez, kérem, egy férfi lábszárcsontja — mondta ünnepélyesen, s letette a csontot, éppen az asztal közepére. A csont most fehéren vakított előttünk. A polgármester köhintett. A falu jegyzője lesütötte a szemét. A rendőrkapitány lehúzta a gumikesztyűt, és a nadrágja zsebébe gyűrte. Mindnyájan hallgattunk, csak a csont világított. Én nem tudtam, hogyan kell ilyen helyzetben viselkedni, s hogy mondjak valamit, odafordultam a rendőrkapitányhoz, és megkérdeztem tőle:

— Honnan tudja, hogy ez férfi, nem pedig női lábszárcsont?

Nyilvánvalóan nagy hülyeséget kérdeztem, mert a rendőrkapitány nem

méltatott válaszra, hanem mint aki ennél sokkal, de sokkal többet tud, azt mondta:

— Koponya is van hozzá.

— És további más csontok — egészítette ki a rendőrkapitány szavait a falu jegyzője.

— Kedves uram! — vette át a szót a polgármester. — Az a helyzet, hogy az ön birtokán a kútásók egy csontvázra bukkantak. Van róla fogalma, kinek a csontváza lehet?

— Honnan tudnám? — mondtam idegesen. — Lehet, hogy Decebálé.

— Decebálé? — húzta föl a szemöldökét a rendőrkapitány. — Ezek szerint ismerte az elhunytat?

— Dehogy ismertem! — válaszoltam talán kissé ingerülten. — A leghatározottabban állíthatom, hogy nem ismertem. Akár megesküdni is hajlandó vagyok rá.

Válaszomat mind a hárman kielégítőnek találták, s ezzel látogatásom hivatalos része véget ért. A rendőrkapitány visszacsomagolta a lábszárcsontot, újra koccintottunk, s immár fesztelen hangulatban megebédeltünk a kocsma különtermében. A polgármester felsorolta összes búját-baját, ami engem végképp nem érdekelt, de nem akartam udvariatlannak látszani, s úgy tettem, mintha minden szaván mohó kíváncsisággal csüngenék. A rendőrkapitány a bűnözés visszaszorításában elért eredményeivel dicsekedett, a falu jegyzője pedig megkérdezte, ki volt Decebal. Az ebéd végére tartogattak még egy