Irodalmi Szemle, 1998
1998/3-4 - Magyar Március 1848—1998 - Kántor Lajos: Ötven év március
Magyar Március 1848—1998 még a piaristákhoz) járó Veress Zoltáné lett a legjobb dolgozat, én pedig nem utazhattam Bukarestbe, az országos döntőre. Most visszagondolva erre az első nagy csalódásomra, nem azon csodálkozom főképpen, hogy előre elkönyveltem a továbbjutást, hanem hogy milyen kiábrándulást okozott egy bukaresti utazás elmaradása. Addig még nem jártam a román fővárosban. Furcsa fintora a történelemnek, hogy 1848 okán mehettem volna először... Aztán jöttek a szürke, nekem folyamatosan szomorú, csak mint hűséges (Kossuth) rádióhallgatónak fényesedő március tizenötödikék. A köztes időben persze nem egy bukaresti „kiszállással” meg ezeknél szívdobogtatóbb utazásokkal is, egy-két, sőt héthatáron át. Kiállítást is rendeztem időközben, több mint kétszázat, olykor népes közönség számára, visszhangosat; olyan spontán, benső parancsra történőt azonban egyet sem, mint az a korai ’48-as volt. 1990-ig kellett várnom, hogy ismét felragyogjon az ünnep, igazi nagybetűssé váljon. Minthogy naplót sajnos azokban a rendkívüli hetekben sem vezettem, az emlékezetre szorulva próbálom felidézni, hogyan is telt a napom, amikor még az RMDSZ és a Korunk között osztottam meg az órákat. Már nem tudom, a délelőtt mivel telt, délután viszont a Farkas utcába, a református templom, illetve a Szent György-szobor elé hirdettük meg a kolozsvári nagygyűlést, onnan vonultunk koszorúzni a Petőfi utcába, az egykori Biasini Szálló homlokzatát díszítő Petőfi emléktáblához. Elég sokan gyűltek össze, mindenesetre sokszorosan többen, mint a következő évek koszorúzásain. (Múltba és jelenbe egyaránt belerondító, román egységpártos polgármesterünk azóta az utcanevet is elvette, adott viszont a Petőfi-emléktáblához egy „kiegészítő”, magyarokat gyalázó, román és angol nyelvűt, amely mit sem törődve a históriai tényekkel, a forradalom román áldozatainak számát 40 ezerben állapítja meg.) Az úgymond vezetőség, a szervezők és a szónokok a ma Apáczai néven ismert iskola udvarán gyülekeztünk, köztünk volt Ion Popa is, a kolozsvári Műegyetem fiatal tudományos munkatársa. Nem tudta titkolni félelmét, nacionalista honfitársai várható reakciójára gondolt egyre — pedig még nem következett be a marosvásárhelyi pogrom, s azt sem tudta még senki, hogy él a mi városunkban egy bizonyos Funar —; ennek ellenére vállalta a beszédet a Szent György-szobornál, és megérdemelt nagy tapsot kapott. Este a magyar színházban a fiatalok adták a műsort. Mire én odaértem, a széksorok közt már nem lehetett előrehaladni, fent az erkélyen a lépcsők is tele voltak. Némi segédlettel mégis eljutottam a protokollpáholyig, elfoglalhattam a funkciónak járó ülőhelyet. A műsor természetesen az alkalomhoz illően lelkesítőnek készült, de ebben aligha lehetett külsőségességet érezni. Hanem amit nem lehet feledni: a Himnusz közös éneklése. Énekeltük nyilván korábban is, minden szilveszterkor, és el-elhangzott templomokban is, isten- tisztelet végén (a nyolcvanas években talán már nemigen akadt példa rá).
