Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Ágh István: Árokból jön a törpe (elbeszélés)
Ágh István jó lenne, jó is, ha nem megy rá éppen a kis Árpás a kocsijával, a telis-tele hordókkal, amik aztán megindultak, amerre lejtett. Fölállt a kis Árpás, látja ám. Mi lesz itt, atyaisten! Ki segít visszarakni a boroshordókat, ha nem ment vele a Kankus? És szent igaz, egy csöpp sem loccsant ki belőlük, jól beverték a dugókat a balatoni szőlősgazdák, de hát azok nem kísérhették el, ugye. Ott állt egy szál magában. És egyszer csak mit lát? Már ott is van a hordók között egy óriás, szőrős rongyokban, cafatokban lógtak róla a rókabőrök meg egy kisbí- ródob, akkora, mint a hold. Hogy foggal született, az biztos, mert csak garabonciás lehetett, de a bába nem mondta meg, hogy foga van! Azért volt az igazi, az erős, aki fél kézzel fölrakta a kocsira a hordókat, aztán eltűnt a szélben. Mikor a kis Árpás elmondta, senki sem hitte el, bolond ez meg törpe, járt az erdőben a fantáziája, álmodott, volt az már részeg máskor is. De azok a katonák valósággal ott lehettek az úton. Még azt is mondta neki a garabonciás, most menjen békességgel, mert elment a hadoszlop, hazáig nem zavarják. Akkor támadt az a nagy boszorkányszél, ami nem képzelődés, mindenki látott már olyant, és a bor is csak hazaért. De a lucerna nem, az Irtás dűlőből, mikor megjelentek a kutyák. Már nem a bakonyi erdőn éjjel, hanem a határ végében világossal. Nem járt arra senki, csak ő a takarmányért háromnaponta. Odaállt a lucernaföldre, ahol a takarmány le volt vágva, onnan kaszálta a rendet háttal, de csak akkor jöttek elő a kísértetek, amikor megrakodott, és elbújt a bokorba pisálni, hátat fordított, még ha nem látta senki, akkor is, mert a lovak előtt sem tartotta helyénvalónak. Hát mikor végez, megfordul, ott látja a két kutyát a szekér tetején, első lábukkal hányják a takarmányt a föld felé, de nem esett le, hanem mikor leesett volna, a föld fölött semmibe veszett az egész, füstölgött, nagy zöld köd szállt föl az égnek egyenest, de a lovak ezt mintha észre sem vennék, pedig ott dobálták a lucernát két lábon, az egyik a báróék agara volt, a másik a tanító vizslája, csak a kísértetük lehetett, már régen megdöglöttek, biztos csak azért jelentek meg, mert mindenki emlékszik rájuk, nem volt hasonló itt senkinek sem, csak az a sok korcs. Kis Árpás elkezdett imádkozni, erre a harang is megszólalt délben, a lovak lehajtották a fejüket, gyászoltak, a kutyák meg elkezdtek vonyítani, és az utolsó kondulásra azok is füstté váltak, barna és ezüst köddé, aminek arany volt a teteje. Szegény kis Árpás most aztán megbolondult, azt hitte, nem is kaszált még, csak elment a bokorba a hólyagja miatt, meg hogy káprázott a szeme, és félt ott a határ végében egyedül, és a szíve annyira vert, majdnem kirepült a torkán keresztül, ahol azért megállapodott. Más is láthat kísértetet, kutyaszellemeket, de ha akkor takarmány nélkül ment haza, az mégis jelenthetett valamit. Kellett neki gyászlovakkal fuvarozni, az volt a bűne. Hány embert temethettek el, hány lélek költözhetett beléjük? Nem érezhették jól magukat, hogy annyira menekültek a szájukból, a seggükből. Azért figyelmeztették a kis Árpást, mert szenvedtek a hámban, és kiszabadultak, amint csak lehetett erdőn, mezőn. Minél előbb túl kellett volna adni a lovakon azért is, mert aztán nem
