Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - TÁLLÓZÓ - Borbándi Gyula: Peremmagyar. Az emigráns Peéry Rezső halálának huszadik évfordulóján
TALLÓZÓ között fulladozva.” A munkája olykor érdekes és szórakoztató lehetett, hiszen könyvekkel foglalatoskodott, és az új kiadványok között bőven akadhattak őt érdeklő munkák. Mégis, tennivalója nemigen elégítette ki. Másra vágyott, írói társaságra, barátokra, közösségre, hasonló gondolkodású és törekvésű bajtársakra. Az iránta megnyilvánuló minden figyelmességre vagy baráti gesztusra meghatódva és elérzékenyülve reagált. Amikor 1970. március végén, hatvanadik születésnapján levélben felköszöntöttem, azt válaszolta, hogy ez „a magamfajta embernek, aki a Kárpátok kebeléből elsodródván immár a harmadik országban próbálja a magányt, s aki így megszokta a süket ködfalakat a szíve körül, nagyon-nagyon jólesik. Az is meghat, hogy a köztünk levő generációs különbség ellenére helyet kaphatok körötökben, s reményt nyitottatok egy intenzívebb együttmunkálkodásra, amire szükségem van, ha el szeretnék még mondani valamit abból, amit más a helyemben aligha mondhat el, hiszen annyi fontos eseménynek voltam a tanúja — nemegyszer egyedül.” (Ami az említett „generációs különbséget” illeti, nem volt igaza. A „körötökben” kifejezés az Új Látóhatár szerkesztőségére és belső magjára vonatkozhatott. Ennek tagjai közül Cs. Szabó László négy és fél évvel idősebb volt, mint ő. Szabó Zoltán, Kovács Imre és Gombos Gyula aki valamivel fiatalabb. Molnár József, Sztáray Zoltán és jómagam is csak nyolc-kilenc évvel voltunk fiatalabbak nála. Generációs különbségről beszélni tehát túlzásnak tetszett. Gyakran észrevettem, hogy a sokat tapasztalt és sokat megélt öregember szerepét igyekezett játszani. Idősebbnek mutatta magát, mint amilyen volt, abban a hitben élvén, hogy eseménydús, fordulatos élete megduplázta vagy legalábbis erősen növelte évei számát. Egy alkalommal úgy mondta azt, hogy „hatvanhárom éves lettem”, mintha már a nyolcvanháromnál tartana.) Mindenütt barátokat és ismerősöket keresett, barátságok és ismeretségek felújításán fáradozott. Személyesen úgy kerültem össze vele először, hogy András Károlyéknál járt Münchenben, őket még Pozsonyból ismerte. 1959 végén arra kért, írjam meg neki Márai Sándor címét. „Földiek és személyes ismerősök lévén szeretném egy levélben megkeresni. Tudsz-e — folytatta levelét — tájékoztatni ezenkívül Márai egészségi és kedélyállapota felől? Ezt jó lenne tudnom, nehogy úgy járjak vele, mint nem egy régi ismerőssel és baráttal — köztük szegény Szvatkó Palival —, akiket már rossz órájukban kerestem meg.” A rossz óra 1959 ősze lehetett, mivel Szvatkó Pál 1959 november közepén halt meg. Máraira később többször is visszatért. 1969 karácsonyán cikket ígért róla, megjegyezve, hogy Márai kassai, ő „pozsonyi patríciussarj (bár erről nem illik beszélni). Ismertem apját, és jártam házukban, 1946-ban felejthetetlen órákat töltöttem vele egy kis budai eszpresszóban. Tipikusan »szlo- venszkói« írónak tartom, ahogyan nem leli a helyét a világban, abban benne van valamennyiünk közös hazátlansága.” Végül arra kért, küldjem el Márai- nak róla készülő írása másolatát. Miután ezt megtettem, 1970 májusában örömmel értesített: „Máraitól igen megható levelet kaptam.”
