Irodalmi Szemle, 1998

1998/1-2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - E. Fehér Pál: Domokos Géza: második „esélye”

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

módozatokban. Domokos Géza realista. Tudta, hogy a nagy szavak árthatnak a látszólag kisebb jelentőségű cselekedeteknek, holott éppen ezeknek a megvalósításával lehet olyan intézményrendszert létrehozni, amely a távlati együttélés tisztességes módozatait biztosíthatja.

Ezért éleződött ki a vitája azokkal, akik valamiféle csupán az álmokban létező székely autonómia gondolatát akarták az RMDSZ politikájának részévé tenni. Domokos egészen pontosan „felelőtlenségnek” nevezte az autonómiaálmokat, mert ezek csak arra voltak alkalmasak, hogy a román nacionalizmus enélkül is neki veszekedett vezetői újabb rágalmakhoz nyerjenek látszat-indokokat, másrészt semmilyen területi autonónia a mai ipari társadalom körülményei között, kivált etnikai alapon, nem valósítható meg. A történész elítélheti (s amennyiben objektív meg is teszi ezt) az iparosítás és a románosítás módszereit, de az eredmény nem lehet az, hogy erőszakra erőszakkal válaszoljanak, kivált, amikor erre még lehetőség sincsen, erő híján.

Domokos Géza korántsem sikertörténetet ír. Egy fájdalmas, keserű kisebbségi hadakozás históriáját rögzíti, ahol a többségi nemzet néhány tisztességes és széleslátókörű személyisége (magától értetődően olyan magyar társakkal, mint Gáli Ernő, Gálfalvi Zsolt, Szász János) átlátta az „Erdély-ügy” lényegét. Hogy nem Erdélyről van szó. Még csak nem is a román-magyar állami, netán kulturális együttélés lehetséges és hasznos módozatairól. Talán arra mutatkozik esély az utóbbi évtizedek (a nyomorult nyolcvanas évtized és a nem vigasztaló, de mégis jobb kilencvenes évtized) tapasztalataival felvértezve, hogy olyan modellt kezdeményezhessenek azok, akiket életük és vállalásuk erre feljogosít, ami a többség és kisebbség nemzeti színekkel átszínezett vitájában az emberség elviselhetőbb esélyeit kínálja, nem a nemzetet feladva, de a kizárólagosság bármely formáját elutasítva.

Végezetül egy idézet... Azt írja Domokos Géza egy 1991. november 25-én a kolozsvári Szent Mihály templomban tartott ökumenikus istentisztelet után: "Szememben, fülemben mindennek, prédikációnak és zsoltárnak, imának és könyörgésnek, az itt levők megrendülésének és az örökre távolmaradók búcsújának így vagy úgy, egy volt az üzenete. Az, amit Elie Wiesel, Erdély szülötte, Amerika polgára, a francia nyelv míves mestere, a zsidó nép fia és a Könyv parancsolatainak hű követője így fogalmazott meg a Nobel Békedíj átvételekor: „Megesküdtem, hogy sose hallgassak, valahányszor emberek szenvednek, megalázásnak vannak kitéve. Fel kell emelnünk a szavunkat, nem szabad kitérnünk az állásfoglalás elől. A semlegesség az elnyomót segíti, nem az elnyomottat. A némaság a hóhérnak jelent bátorítást, sohasem az áldozatnak.”

Domokos Géza felemelte szavát. És ígéri az Esély ///,-at.

(A könyv Csíkszeredán, a Pallas-Akadémia gondozásában látott napvilágot.)

E. Fehér Pál