Irodalmi Szemle, 1998
1998/1-2 - Tőzsér Árpád: 175 éve született Madách Imre: A „százéves harc” után (esszé)
175 éve született Madách Imre és Évát. Ismerjük be, az ötlet a Madách-dráma nagyon sok más jelenetében is gyümölcsöztethető lehetne, szerzőnknek sok hőse mozog mereven, kívülről mozgatottan, de Ádám marionett-léte csak úgy képzelhető el, ha a madzagjait ő, saját maga rángatja. „... az akarat szabad” — mondja ugyanabban a színben, amelyikben a „metafizikája” kifejlik. — „Kiérdemeltem azt nagyon magamnak." S a tulajdonképpeni tragédiája az, hogy ezt a „szabad akaratát” mindig a társadalom s a tudományok világában működteti, azaz abban a közegben, amelyet — megintcsak heideggeri terminológiával — olyan nem-tu- lajdonképpeni létnek nevezhetnénk, amely elhomályosítja az ember tulajdonképpeni (benső) létének megfelelő választási lehetőségeket, s így nem juthat el a valódi cél: a létmegértés szükségének a felismeréséig. Azt hiszem, megérné hát a próbát: egy komoly, elemző tanulmányban a Tragédia cselekményét az Embernek az alannyá válásra tett kísérleteként felfogni. A társadalommal, a külső erőkkel, sőt Istennel szemben. Valóban nem vet föl Az ember tragédiája a „százéves harc” után már újabb problémákat? Bizony, könnyen meglehet, hogy az általam sürgetett alapos elemzés tükrében a fentebb körüljárt Tragédia-problémáim éppen hogy látszat-problémáknak bizonyulnának, ennek ellenére is úgy vélem, hogy a „százéves harc” avatag kérdései után Madách Imre nagy drámai költeménye — s talán az egész életműve — új kérdésekre vár. Hogy új dolgokat mondhasson. Még nekünk, mai olvasóknak is.
