Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - MŰVÉSZET ÉS TUDOMÁNY - Fónod Zoltán: Palack az ismeretlen jövendő számára
Palack az ismeretlen jövendő számára Zoltán, hogy ilyen irodalom, azaz „másik” irodalom nincs. „Nincs olyan irodalom, amely ne történelemről, társadalomról, sorsról’ életről beszélne, ha az irodalom elnevezést esztétikai értelemben is megérdemli. Nincs igazi irodalom, ami „belül” marad, mert hiszen min maradna belül? A szellem és a lélek köre az ember legtársadalmiasultabb minőségeit foglalja magában. Aki erről beszél, a sorsról beszél,, — vallja Kenyeres. A rendszerváltás ténye az irodalomtörténet-írás szempontjából is sok kérdést vet fel. Lényegüket tekintve azonban ezek csak az esztétikai minőségek oldaláról közelíthetik meg az egyes életműveket, s nem a politikum, az ideológia, a konfesszionális szempontok vagy a kirekesztési szándékok érdekei szerint. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, az az értékválság, mely az irodalomtudományt napjainkban jellemzi, jócskán kihat az irodalomtörténet-írásra is. Mert bár igaz, hogy a hetvenes évektől kezdve tájainkon a műközpontú elemzés szempontjai érvényesültek (melyek már felölelték a hermeneutikai elvárásokat is), az irodalomértelmezés új szempontjai (értve ezen az irodalmi művek recepció- és hatástörténeti vizsgálatát, mely — ahogy Kulcsár Szabó Ernő írja — „az irodalmi jelrendszerek élő valóságát csak a folyamatos intertextuális alakulását tartja meg ragad hatónak,,) ma még jócskán elbizonytalanítja az irodalomtörténet-írást. Még akkor is, ha Gadamer gyakran emlegetett megállapítása, miszerint „A megértés sohasem egy adott tárggyal szemben tanúsított szubjektív magatartás, hanem a hatástörténethez, azaz annak létéhez tartozik, ami a megértés tárgya”— vigasztalást is jelenthet. A műalkotás bonyolult megértésének új rendszere — beleértve a Jauss-féle elvárásokat is — talán nem kell, hogy elbizonytalanítsa azt a szándékot, mely arra irányul, hogy egy-egy közösség, régió megismerje szellemiségét, irodalmának, művészetének azokat az értékeit, melyek a jó és rossz művek értékrendjében is mértékadók lehetnek. „Minden irodalom önmagában zárt egység — írja Babits —, külön mértékeivel, nézőpontjaival, melyek szerint, keretein belül összehasonlítunk egyes műveket, de melyeket idegen irodalmakra kivinni, idegen művekkel való összehasonlításokra alkalmazni nyilvánvaló hiba”, minthogy „minden irodalomnak más és más értékelő szempontjai vannak”. S mivel valódi értékeink tudata nem árthat az önismeretnek, az irodalmi jelenségek műközpontú (műfajok, egyéniségek, művek szerinti) vizsgálata nem lehet ellentétes a divatos elméletekkel sem. Az igazi író sohasem egy táj, egy közösség írója. Ez azonban nem jelenti, hogy kétségbe vonjuk, vajon szükség van-e a kisebbségi irodalomra vagy annak feltérképezésére. Elsősorban azért, mert az egyetemes irodalomtörténetek eddig ezt elmulasztották, meg nyilván azért is, mert a kisebbségek irodalma nem vált annyira az egyetemes magyar irodalom szerves részévé, hogy az irodalomtudomány, irodalomkritika azt összefüggéseiben vizsgálja. Egyébként is a kisebbségi irodalomtörténet-írás csak elősegítője lehet az egyetemes irodalomtörténet értékrendjébe való betagolódásnak, éppen az értékek felmutatás révén. Babits Mihály írta a nemzeti és a világirodalom kötődéséről, hogy
