Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - MŰVÉSZET ÉS TUDOMÁNY - Fónod Zoltán: Palack az ismeretlen jövendő számára
Fónod Zoltán „a nemzeti irodalmak is táplálják a világirodaimat. Egy-egy sejtjükkel újra és újra bekapcsolódnak a nagy vérkeringésbe. A legkisebb, legistenhátamö- göttibb nép is szülhet olykor egy-egy „világirodalmi nagyságot”. S aztán a „világirodalom” a nemzeti irodalmak közegén át nyilatkozik. Bennük válik láthatóvá, mint a szél a hullámzó erdőkben. Erdő nem egy van. de egy a szél. ” Ez az analógia a nemzeti és a kisebbségi irodalmak vona sózásában is helytálló lehet. Az „erdő” és a „szél” vonatkozásában mindenképpen. Mert az élet, a megmaradás és fennmaradás ösztönét és fokát mérni lehet az emlékezés mértékével is. Az elmúlt években, sajnálatosan, kísérlet sem történt nálunk arra, hogy irodalmunk korábbi fejlődési szakaszát, tendenciáit az irodalomkritika az értékek közelítése szándékával megkísérelje. Mindössze „kommandós” támadás történt 1991-ben, amikor különböző ürügyekkel a támadások célpontjaivá váltak azok, akik valami oknál fogva az új „konszolidátorok” útjában álltak. A legvisszataszítóbb ebben a Fábry Zoltánt ért minősíthetetlen és durva támadás volt. Elszomorító azonban, hogy egyesek ma is milyen határtalan gátlástalansággal és primitivizmussal szemlélik irodalmunk értékrendjét. A szekér táborok szerinti osztódás (mely a politikában a hiénizmus megnyilvánulásaihoz vezetett) következménye lett, hogy meggyengült irodalmunk, szellemiségünk kohéziós ereje. Az az összetartás, mely a totalista rendszer időszakában, főleg a nyolcvanas évek végén, egységbe tudta kovácsolni a különböző érdekeket, a nemzeti közösséget ért megszorító intézkedésekkel szemben — teljességgel hiányzik. Bár veszélyeztetettségünk — a heveny nacionalizmus tobzódása miatt — ma semmivel sem kisebb, az ön-köldökvizs- gálók erről nem akarnak tudomást szerezni. A parvenü megjelenése nemcsak az „újgazdag” majmoló lelkület miatt visszataszító, hanem azért is, mert maradék erőinket forgácsolja. Az értékek szándékos devalválása, valamint a folytonos ellenségkeresés lehetővé teszi egy szűk csoport, elenyésző kisebbség számára, hogy „számonkérő szék” módjára manipulálja a közéletet, s ítélkezzék elevenek és holtak felett. Az irodalomkritika és irodalomtörténet-írás mai zavarainak, kihagyásainak egyik eredője kétségtelenül az, hogy nem vállalja az irodalmi jelenségekkel való szembenézés bátorságát és kockázatát. Kivételt e téren csak Grendel Lajos képvisel, aki tavaly a magyarországi Forrásban közölt tanulmányában, jócskán feltette a kérdést irodalmunknak. Amilyen érthetetlen, hogy a Gö- römbei-kötet vagy az Üzenet című irodalomtörténet Szlovákiában nem jelenhetett meg (Görömbei irodalomtörténete behozatalra sem került), éppúgy érthetetlen, hogy Grendel múltat vallató tanulmánya mindeddig ismeretlen a hazai közvélemény előtt. Mély válságát éli az irodalomkritika, s az irodalom és a könyvkiadás ellehetetlenülése után, sajnos, a visszajelzésben, a művek, értékek tudatosításában is súlyos zavarok támadtak. A lapszerkesztők szemlélete, gondolkodása — tisztelet a kevés kivételnek — csoportérdekek szerint igazodik, és nem az irodalom valós értékei szerint. Szomorú jelentés ez irodalmi közállapotainkról.
