Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - MŰVÉSZET ÉS TUDOMÁNY - Fónod Zoltán: Palack az ismeretlen jövendő számára
Fónod Zoltán lölés legalább annyira ömlesztett, mint a Nyomkereső című szöveggyűjtemény kísérlete, ahol „A hontalanság évei", „Az alapozás” valamint „A hatvanas évek első fele” illetve „A hatvanas évek közepétől máig" fogalmak jelölik azt a katasztert, melybe az írókat bekényszerítették. (A jugoszláviai magyar irodalom esetében Bori Imre profilokkal oldja meg a kérdést, a Kántor—Láng-féle romániai magyar irodalomtörténet pedig műfajc szerint tagolja az irodalmat.) A „korszakolás” nehézségével együtt jár a minőségi szempontok érvényesítésének a gondja. Az a tény, hogy az első köztársaság kisebbségi magyar irodalma jobbára a „másodkéz” irodalma volt, jelentősen megnehezíti az esztétikai vagy irodalmi minőségek érvényesítésének a lehetőségét. Egy kis túlzással azt mondhatjuk, hogy az 1948 utáni fejlődés és főleg a hetvenesnyolcvanas években elért eredmények jelentették az értékteremtés évtizedeit, melyek részben „rehabilitálták” a korábbi időszakot is, mely az önismeret szempontjából nélkülözhetetlen számunkra. A jó és rossz művek fogalma minden irodalomban ismert. Ezért az irodalomtörténet-írás egyik meghatározó feladata, hogy a „művek összességéből”, mely vizsgálatának tárgya, határvonalat húzzon az irodalom és nem-irodalom között. Az „irodalmiság” fogalma ugyanis önmagában nem jelenti az esztétikai értéktartalom kritériumát, minthogy a giccs is irodalom. Az irodalmiság és az esztétikai érték egyik forrása kétségtelenül a nyelv, annak árnyaltsága, milyensége. A szakirodalom, tehát a stilisztika (így Wellek és Warren kézikönyve is: Az irodalom elmélete, Bp. 1972) háromféle nyelvet (tudományos, mindennapi, irodalmi) különböztet meg. Esztétikumforrásként azonban — alkalmakként — a köznyelvi réteg is számításba jöhet. Nagyon viszonylagos azonban az a különbség, mely — nyelvi szinten — az irodalmi és a nem-irodalmi nyelvi közlést egymástól elválasztja. A szépirodalom (művészi irodalom) mellett az „alkalmazott irodalom” (detektívregény, tudományos-fantasztikus irodalom, gyermek- és ifjúsági irodalom, krimi, kalandregény, útleírások, életrajzi regények, tényirodalom stb.) esetében is tisztázni kell az irodalmiság és az esztétikai értékek forrásait. „A kritika és az irodalomtörténet feladata — írja Erdődy Edit egyik tanulmányában —, hogy az alkalmazott irodalom hatalmas tömegű masszájából kiemelje az egyedi műként is funkcionáló, esztétikai értékkel is rendelkező műveket, s elhelyezze azokat az irodalmi folyamatban. " Arra a kérdésre, hogy mi legyen egy irodalomtörténeti munka tárgya, Po- mogáts Béla három alapvető kategóriát említ: a mű, az írói személyiség és az irodalmi intézmény fogalmai. „Ezek a fogalmak nem egyszerűen egy folytonosan bővülő rendszer részei, ... hanem egymástól minőségileg eltérő és egymással egyenrangú fogalmak.” Ez az állítás akkor is igaz, ha az újabb irodalmi viták során a küldetéses irodalom vagy sorsirodalom, valamint a „művészi” irodalom kérdése is felvetődik. Az egyik a történelmi szerepvállalás példája, a másik csak a műre és a múzsákra koncentráló hajlamot jelenti, amikor az író „csak” novellát, „csak” regényt, „csak” verset ír. Erről írja Kenyeres
