Irodalmi Szemle, 1997
1997/11-12 - Gál Sándor : Kétlábú szék (regényrészlet)
GÁL SÁNDOR is hozzátartozik, hogy későbbi életem egyetlen visszatérő álmává vált, s hogy időről időre most is zuhanok álmomban, s mindenkor ugyanazt a végtelen térben való lebegést élem át, mint azon az éjszakán. Az otthonról kapott élmények elmúltával csakhamar visszarendeződött minden az intézeti égbolt védőernyője — vagy takarója — alá. Az elméleti és a gyakorlati foglalkozások egymás sarkában jártak, hol szürkén, hol szürkébben. S mert az idő hidegre és esősre fordult, a délutáni szabadidőnket, már ha volt, leginkább a pingpongozással ütöttük agyon. A faluba bemenni csak külön engedéllyel lehetett, így a főutcán lévő kocsma látogatásának lehetőségével nem élhettünk. Ebben a hideg-rideg benti és kinti zajlásban még Tőrei órái hoztak egy kevéske élénkítő színt, amikor írókról, versekről meg forradalmakról beszélt. Ő volt az egyetlen a tanítóink közül, aki arra biztatott, hogy tanuljunk, mert (s ezt több alkalommal is elismételte) aki itt jó eredménnyel fejezi be az évet, az esetleg tovább tanulhat a mezőgazdasági szak- középiskolában. Persze — tette hozzá — ha megfelel a felvételi vizsga követelményeinek. Tőrei biztatásában az a majdnem elérhető lehetőség rejtőzött, hogy esetleg — már akinek van esze és kitartása hozzá — leérettségizhet; vagyis lehet valaki. Agronómus vagy zootechnikus, nem pedig „mezőgazdasági szakmunkás”. Sőt még távolabb — amire az érettségi adhat további esélyt — a főiskola délibábos víziója is fölmerült. Nekem tetszett ez a Tőrei által megfogalmazott lehetőség, s egy ideig tanultam is szorgalmasan. Idő múltával azonban igyekvésem hanyatlani kezdett, hiszen senki sem tartott velem, meg aztán ebben az egész fellángolásban volt valami nem e világi abszurditás. Amiből egyszerűen következett, hogy az egész nem is olyan nagyon érdekes. Visszakerült minden a maga helyére, leegyszerűsödött az intézet szintjére, amelyben Tölgyes „egy” és Beke tanító elvtársak igényszintje uralkodott.S ebből hiányzott a Tőrei-féle távlatosság. Ellenben az volt benne a jó és kényelmes, hogy nem kellett áttörni semminemű belső ellenállást, elég volt a sodrás kényelme és unalmas biztonságérzete. Hogy holnap vagy holnapután mi lesz, s hogy lesz, nem sokat számított. Ilyen felemás gondolatok merültek fel, s buktak a semmibe, miközben Beke előadását hallgattam, vagy az istállói örömök fáradtságát pihentem ki délelőttönként a tanterem-ebédlő sarkában, miközben Amálka tókék szeme időnként megfátyolosodott. Nyilván neheztelt rám, mert az utóbbi napokban kissé elhanyagoltam, ami egyébként törvényszerűnek is mondható, ha tekintetbe vesszük egyéb irányú buzgólkodásomat. Az egyik „könyvelési gyakorlat” alatt, amikor az irodában igyekeztem agyonütni a délelőtt unalmát, jött Beke, s láttam rajta, hogy valami miatt dühös. Kopogtatás nélkül rontott be a diri szobájába, s csakhamar heves szóváltás tanúi lehettünk a velem szemben ülő osztálytársnőmmel együtt, akit Ilonának hívtak, s aki olyan volt, mint egy óriáskrumpli; feje egybenőtt a törzsével, nyaka sehol. Klein felől teljes biztonságban érezhette magát... Odabent Beke és Klein hangja már a plafont csapkodta. Olyasmiket vagdaltak egymás
