Irodalmi Szemle, 1997
1997/11-12 - Gál Sándor : Kétlábú szék (regényrészlet)
Kétlábú szék fejéhez, hogy hallgatni is rossz volt. Klein Bekét lefasisztázta, aztán egyszerűen gyilkos keretlegénynek titulálta. De Beke se maradt adósa a dirinek; hogy liliomtipró — ilyeneket üvöltött, aztán becsapta maga mögött az ajtót, és kivágtatott a folyosóra. Még amikor a lépcsőn rohant lefelé, akkor is hallatszott a hangja, nemkülönben a bő gumicsizmaszárak ritmikus klattyogása... Óriáskrumpli-Icával csak néztük egymást az iker-hurrikán zúgásában. Aztán nagy csend lett, mint minden komoly vihar után, s mintha a megtisztulás ózona is fölénk borította volna áldásos védőpajzsát. Ebben a valószínűtlen nyugalomban pedig arra gondoltam, hogy vacsora után kicsábítom Liát a parkba. Hideg van ugyan, meg nyirkos is az este, de majd csak megmelegszünk egymás leheletétől. Már az ördögök kezdtek élédezni bennem e gondolatok nyomán, amikor Klein Barnabás kijött az irodájából. Arcán nyoma sem látszott annak, hogy az előbb még Beke liliomtiprással és egyéb cifraságokkal vádolta. Nyilván biztos volt abban, hogy az ő érvei Bekével szemben sokkal súlyosabbak, semhogy beosztottja bármit is merészelhetne vele szemben kezdeményezni. Még el is mosolyintotta magát, ahogy az íróasztal előtt megállt. — Ugorj el, fiam, Labancz úrhoz az istállóba — mondta megszokott, nyugodt hangján —, s mondd meg neki, hogy fogjon be a csézába. Járunk egyet a hátárban — tette még hozzá mintegy magyarázatként. — Te is velünk jössz. Érted? — Értem, igazgató elvtárs —, s már kaptam is magamra a kabátot, hiszen a pillanat töredéke alatt világossá vált előttem, hogy a jelzett „határszemle” nem lesz egyéb, mint egy kiadós délutáni vadászat. Labancz úr deklasszált mivoltát nyomósítandó az istálló éjjeliőrfülkéjében bizonyos Gotthard Ephraim Lessing könyvét olvasta, amikor beköszöntem hozzá Klein direktor elvtárs üzenetével. Labancz úr a könyv lapjai fölül rám vetette tekintetét, s egyetértően bólintott. — Hát legyen — mondotta volt, szinte csak magának, majd rám nézett, és így szólt: — Figyelj csak, mit ír itt Lessing, hallgasd jól, s jegyezd meg, „A régiek erénye — olvasta tagoltan a könyvben lévő szöveget —, hogy a szükségesnél semmilyen dologban nem tesznek sem kevesebbet, sem többet." Érted? Sem többet, sem kevesebbet. De amit kell, s ez a lényege a gondolatnak, azt megteszik. Szóval akkor — csavart egy nagyot a beszédén — lövünk pár fácánt meg nyulat. Vagyis megtesszük, amit meg kell tennünk. Egy nyikkanásnyi választ sem tudtam kitalálni Labancz úr beszédére; értettem ugyan a szavakat, de ami az egészet összetartotta, az furcsamód, valahogy megragadhatatlanná vált előttem. Mint a hajnali köd: látható, de megfoghatatlan. Persze időm se volt a töprengésre, mert Labancz úr a „megtenni valók” irányába indult. Vagyis fölszerszámoztuk a tangazdaság egy szem felesleges lovát — volt még rajta kívül két pár ló, de azok a napi munka „igájába”
