Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - MŰVÉSZET ÉS TUDOMÁNY - Fónod Zoltán: Palack az ismeretlen jövendő számára
Palack az ismeretlen jövendő számára Turczei Lajos írja a Két kor mezsgyéjén című művében: „Az itteni magyar irodalom valóban a „semmi talaján” indult útnak. Azon a területen, amelyen a csehszlovákiai magyarság él, 1918 előtt sohasem létezett olyan, a magyar irodalom egészében sajátos színt jelentő regionális irodalom, mint Erdélyben. Az erdélyi magyar irodalom regionális jellegét és tradícióját az erdélyi történelem adottságai (az évszázados állami önállóság és annak elvesztése után is megmaradt különleges közjogi státus) alapozták meg. A csehszlovákiai magyar irodalom viszont csak az első világháború után — és akkor is olyan eredendően kisebbségi irodalomként — bonatkozott ki, amelynek nem voltak történelmileg megalapozott helyi hagyományai..." A hagyománytalanság, az a tény, hogy az 1919 után formálódó kisebbségi magyar irodalomnak nem volt olyan íróegyénisége Csehszlovákiában, akit korábban a magyar irodalom számon tartott volna, még akkor is tehertételt jelentett, ha a földrajzi helyzetünkhöz kötődő irodalmi hagyományaink rendkívül gazdagok voltak (a Halotti Beszédtől Szenei Molnár Albertig, Kazinczy- tól Madáchig, Jókaiig vagy Erdélyi János és Mikszáth Kálmán működéséig). Ezek azonban a magyar irodalom hagyományai és nem a „kisebbségi” irodalom előzményei. Enyhítik a „semmiből indulás” tényét azzal, hogy szellemi hagyományként — a világirodalommal együtt — oldják a magányosságot, a lényegen azonban nem változtatnak. A kisebbségi magyar irodalmak számára az egyetemes magyar irodalom mindig is a szellemi hátországot, íróegyéniségei révén pedig a követendő irodalmi példát is jelentette. Az eltelt évtizedek során nem akadt tollforgató, aki az egyetemes magyar irodalomhoz való kötődést megkérdőjelezte volna. Irodalmunk indulása is olyan volt, hogy a „békességes alkotó munka sorakozóját” hirdette meg ( Tűz, 1921), mégpedig az „egyetemes kultúra” nevében. A trianoni események letargiájából ocsúdó Fábry Zoltán is „egy halálra ítélt nép élő, sebezhetetlen hite: a magyar szó, a magyar betű” nevében ismerte fel 1922-ben az egyedüllétben rejlő erőt. Azok a kísérletek, melyek a kisebbségi irodalom sajátosságait figyelembe véve próbáltak összefoglaló irodalomtörténeti művet, kézikönyvet alkotni, óhatatlanul ezekből a determináló tényezőkből indultak ki. Az első kísérlet Zapf (Bellyei) László nevéhez fűződik, aki Pavel Bujnáknál írt szakdolgozatában foglalkozott a kisebbségi magyar irodalommal. Feltehetően ezt az átdolgozott művet küldte be 1937-ben a Csehszlovákiai Magyar Irodalmi Szövetség pályázatára. A munka díjat nem nyert, a kézirat azonban a háború idején elveszett. így csak a Bújnák tiszteletére kiadott emlékkönyv (1933) őrizte meg a munka egyik részletét. Az első olyan munka, mely a a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom fejlődésének korszakait vázolta fel, Kemény (G.) Gábor nevéhez fűződik. 1940-ben Budapesten jelent meg így tűnt el egy gondolat címmel, alcímében A felvidéki magyar irodalom története 1918—1938 megjelöléssel. Arra a kérdésre, hogy munkája során ismerte-e, felhasználta-e Zapf László munkáját, a kötetben nem találunk támpontot. Módszerében Kemény Gábor — Szerb Antal példájára — a szellemtörténeti iskolát követte.
