Irodalmi Szemle, 1997

1997/10 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - N. Tóth Anikó: Az író, az asztalos és a mimózák

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

tikulációt. Nem egy prédikátor vagy egy hordószónok hangja ez, hanem arra rendeltetett, hogy kimondjon és pontosan körülírjon sarkigazságokat. Azért beszélünk e hangról, mert nem egy felsőbb kegy adományozta ezt Hodžának, hanem munka és kínlódás eredménye. Semmi nem adatik ingyen, ami egy férfiút egyéniséggé tehet így dr. Hodžának is egy régi torokbajjal kellett megküzdenie hangjáért Erre a küzdelemre volt szüksége ahhoz, hogy uralkodjon hangján, és takarékoskodjon vele a legfontosabb szavak kimondásához.”

Hodža legfontosabb szava a föderáció lett, de ezt Karéi Čapek már nem érhette meg. Persze, „torokbaja” is volt elég, mert azért hosszú volt az út Ferenc Ferdinánd trónörökös egykori titkos tanácsadójából a közép-európai föderáció hívévé és hirdetőjévé lenni.

Fontos történelmi dokumentumot adott ki a Kalligram, amikor Hodža e művét végre szlovák nyelven is hozzáférhetővé tette. De nem csupán a históriát érzi a mai olvasó... Hodža némely intése ugyancsak aktuális gondolatként hat manapság is. Csak hát én nem nagyon tudok reménykedni abban, hogy a politikusok is olvasni fogják Milan Hodžát. Aki szintén politikus volt, de olyan elvek szerint, amelyekre manapság már nem szeretnek emlékezni. A politikacsinálás tudományához hozzátartozik a múlt ismerete, önnön tévedéseink belátásának képessége és a távlatos gondolkodás.

E. Fehér Pál

Az író, az asztalos és a mimózák

Gion Nándor: Mint a felszabadítók (Elbeszélések)

M. Holló János, a régi ismerős (az Izsakhár című regény főhőse és írója egy személyben) bukkan fel újra Gion Nándor elbeszéléskötetének nyitó darabjában. Egy hintaszéken ringatózva rossz hangulatát próbálja régi emlékekkel elűzni, mialatt a megírható/andó életanyag „házhoz jön” Irmai József asztalosmesterrel, aki könyvespolckészítés közben történeteket mesél az életéről. Az idővel kapcsolatos utaló- és határozószók azonnal fontossá válnak, ugyanis az asztalos magával hozza mostohafiát, aki éppen Vukovár romjai közül érkezik dicsőségesen (ám remegő kézzel), valamint becsönget egy Csonkás Teofil nevű fiatalember, aki korábban regényírás (Izsakhár) közben zavarta M. Holló Jánost. Vagyis M. Holló János és Irmai József nosztalgikusidilli emlék-ideje egybecsúszik a fegyverropogásos-kézremegéses jelen idővel, s ez jellemzi a kötet időkezelését: folytonos előre- és visszautalásokkal teszi rétegzetté az elbeszélések szövegét. Rétegezetté és nyitottá.

Az „egybecsúszás” ugyanis nemcsak az időjelölésekre vonatkoztatható. M. Holló János, az író a nyitó elbeszélésen kívül az utolsó írásban jelentkezik ismét. Mindkét esetben résztvevő (szereplő), amennyiben segít bajba jutott is