Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - HAGYOMÁNY - Liszka József: „Német szón voltam Hidason...”
LISZKA JÓZSEF gyerek (...) Gútoron tanult meg magyarul’’. Komáromi szekeresgazdák 1840 és 1905 között több generáción keresztül tartottak cseregyerek-kapcsolatokat dévényi német családokkal. Elsősorban szintén értelmiségi indíttatású kezdeményezésre vall az az adat, miszerint a Hont megyei Ipolyszalkán 1917-ben született Turczel Lajost saját visszaemlékezései szerint szülei 1934-ben másfél hónapra a Nyitra megyei Apponyba küldték cseregyerekként szlovák nyelvet tanulni. Nagyjából ebben az időben az érsekújvári származású jeles festőművészet, Luzsica Lajost (sz. 1920), szintén szlovák szóra küldték szülei, mivel az iskolában nehézségeket okozott neki a szlovák nyelv elsajátítása: „A családom úgy határozott, hogy el kell mennem szlovákok lakta vidékre, szlovák szóra. Hatodikos voltam ekkor, bukás és a vele járó osztályismétlés várt reám. A nyári szünetben így kerültem egy szlovák falucskába, ahol már csak egyik-másik öreg beszélt magyarul, a gyerekek közül azonban senki sem. Nem a játszópajtásokon múlott, hogy ez alatt az idő alatt sem tanultam meg szlovákul, igaz, az idő is rövid volt” — vallja visszaemlékezéseiben. Időben tovább haladva meg kell emlékeznünk azokról a kürti (Komárom megye) adatokról, amelyek szerint a második világháború után, de főleg az 1960-as, 1970-es években, az ottani magyar gyerekeket cseregyerekként szlovák szóra küdték gyakran egész Rózsahegy (Liptó megye) környéki falvakba, miközben onnan is fogadtak szlovák gyerekeket (az már más kérdés, hogy ezek a szlovák gyerekek már nem nyelvtanulás céljából jöttek a magyar vidékre). A Mátyusföldről is tudunk példákat a két világháború közötti időszaktól egész a hatvanas évekig, amikor magyar gyerekek szlovák környezetben töltöttek hosszabb-rövidebb időt, ott is jártak iskolába, hogy később könnyebben érvényesülhessenek. E sorok írója személyes példaként is felhozhatja, hogy a hatvana évek végén az Esztergom megyei Köbölkútról az alacsony-tátrai Vámosra (Zólyom megye) küldték a szülei két hétre szlovák szóra — nyilván az idő rövidsége miatt mindennemű jelentősebb, érzékelhetőbb eredmény nélkül (ez az eset Kö- bölkúton abban az időben nem számított egyedinek, de elsősorban pedagó- gusi-értemiségi körben terjedt, s a cserepartnerek részéről nem volt meg az igény a magyar nyelv elsajátítására, éppen ezért a szlovák gyerekek nem is érezték jól magukat a színmagyar környezetben. Az akciót egyébként egy helyi tanító, Szabó Zoltán szervezte meg évről évre, akit a második világháború utáni években, amikor Szlovákiában nem nyíltak magyar oktatási nyelvű iskolák, egy időre ebbe az alacsony-tátrai településre helyeztek tanítani. Akkori tanítványaival később is tartotta a kapcsolatot, és ily módon tudta megszervezni újra és újra ezeket a csereakciókat). Népi-paraszti környezetben ugyancsak bőséges 20. századi adatokkal rendelkezünk a cseregyerekrendszer kisalföldi meglétére vonatkozóan. Az Esztergom megyei Farnad, túlnyomórészt magyar lakosságú község három, közel fekvő szlovák településsel (Kuralial, Csekével és Fakóvezenyékkel) állt szorosabb társadalmi-gazdasági kapcsolatban, ami gyakori összeházasodásokat is
