Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - HAGYOMÁNY - Liszka József: „Német szón voltam Hidason...”
„Német szón voltam Hidason...” az eseményt később jócskán kiszínezve a Mire megvénülünk című regényében fel is dolgozta. Az erről szóló részt az alábbiakkal kezdi: „Egy kedves ősi szokás dívott akkor városunkban (talán még most is megvan) — a gyermekcsere. Soknyelvű hazánknak egyik városa német, másik magyar ajkú; aztán pedig hát testvérek volnánk, meg kellene egymást értenünk; a németnek meg kell tanulni magyarul, a magyarnak németül. S szent a béke. A jámbor hazafiak efelől így tesznek. A német városban is vannak iskolák, a magyarban is. A német szülők írnak a magyar városban levő tanodák igazgatóinak; s a magyar szülők a német város tanárainak, hogy vannak-e kezeik alatt levő iskolásfiúk, leányok, akik innen oda, onnan ide cserébe kaphatók lennének? Azokat azután egymásért kicserélik Kedves, gyöngéd, asszonyszív-szülte gondolat! A gyermek elmegy hazulról, elhagy apát, anyát, testvért, s ismét otthont talál; anya helyett anyát, testvér helyett testvért; — s eltávoztával nem marad üres a ház, gyermek helyébe gyermek jön, s ha a fogadott anya a gyermekének szánt gyöngédségekkel elhalmozza a jövevényt, arra gondol: éppen így bánnak most az enyémmel is a messze távolban; mert az anyaszerelmet semmi fizetésért nem, csak cserébe megnyerni lehet.” A „nagy magyar mesemondó" leírása romantikus ugyan, ám a valóságot adja vissza. Ebben az időben — legalábbis az úri osztályok és az értelmiség körében — szinte általánosan bevett gyakorlatról beszélhetünk: nyelvet tanulni csak úgy tudtál elképzelni, ha a gyerek abban a bizonyos nyelvi közegben töltött el egy adott időszakot. Erre számtalan példát lehet hozni az egész Kárpát-medencéből. A háromnyelvű Pozsony esetében is szerteágazó volt ez a kapcsolatrendszer, ahogy azt Sas Andornak, a 19. század első felének Pozsonyát bemutató leírásából megtudjuk: „Pozsony módosabb német ajkú polgársága fontosnak tartotta, hogy fiai Trencsénben is járjanak iskolába, és ott elsajátítsák a szlovák nyelvet, valamint hogy pár iskolai évet Győrött vagy Tatán töltsenek, és ott magyarul tanuljanak.” A. nyelvet természetesen elsősorban nem is az iskolában tanulták, hanem annál a családnál, ahol el voltak szállásolva, illetve abban a városban, ahol az idő tájt éltek. Kósa László számtalan 19. századi példán mutatja be, hogy főleg a korabeli szlovák értelmiségiek (de a magyarok is!) milyen módon igyekeztek gyermekeikkel elsajátítani a magyar, illetve a német és szlovák nyelvet. A pozsonyi német polgárság a Csallóközbe is előszeretettel küldte gyermekeit magyar szóra. Földes György a Cseregyerekek című elbeszélésében szépen leírja a csallóközi magyar gazdacsaládok és a pozsonyi német polgárok között több nemzedéken keresztül szétterebélyesedett cseregyerek-kap- csolatokat, amiből házasságok, rokonsági kapcsolatok is szövődtek. Egy, a hitelességet, igazolandó jegyzetében megemlíti: „Oilmann Elma, a pozsonyi felsőbb leányiskola, majd a tanítóképző közismert igazgatónéja mint csere
