Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Hajdú István: Leszámolások ( regényrészlet)
Leszámolások átkozódni, mert már nem fáj, lihegek magam után, és élvezem az utolérhetet- lenségem. Az árnyék kergeti a testet, a gondolat a koponyát. Sohasem vétkeztem, jobb, ha az ember örökre gyermek marad, azt valahogy nem lehet bántani, legalábbis Isten sosem bántja. Ki tudja? — Sokat sírsz e miatt? — kérdezte E.F., és valahogy úgy kérdezte, mint a tükröt a meséből, s közben újra F.L felé sandított, megvan-e még, aki úgy nézett vissza rá, mint aki világéletében meg sem mozdult a helyről, amelyen ült, de minden vágya, hogy valaki kézen fogja, és mutasson meg neki mindent. E.F. nem bírta tekintetét. — Már hogyne sírnék, ha egyszer összegyűjtenék az asszonyok könnyeit, egész tenger lenne belőle, de a férfiaknak az sem lenne elég. Azt képzelik, könnyeink, a rimánkodás, egyfajta eszköz a célhoz pedig nem, csak fájdalmunk és tehetetlenségünk gyümölcsei. Ismerem: nincs rondább egy bőgő nőnél, de mára már a bőgő nő is hiánycikknek számít, mára már megtanultunk karddal hálni és vérrel álmodni. Annyit tudok, egyre csak bolondabb és bolondabb leszek, és halvány fogalmam sincs róla, hogy mit kezdek vele a jövőben. Akár gyöngyöket hosszú zsinórra fogom felfűzni egy-egy szárnysuhintás a megkeseredettségtől. Mi leszek húsz, harminc, negyven év múlva? Úgy belenéznék a varázsgömbbe, mint egy feltupírozott jósasszony, valószínűleg szörnyű dolgoknak mehetnék elébe. Nem akarok sem űző, sem űzött lenni. Akárhány éves vagyok, érzem, lassan elszalasztok mindent, amit elterveztem, nincs erőm már csak arra, hogy kínomban belevágjam a vasalót az ablakba, vagy ösztönösen a csillár után nyúljak, hogy lerántsam a fényt.” FIosszú szünetet tart, cigarettára gyújt, mélyen leszívja a füstöt, majd füstölgő szájjal, mint egy tengerész, így folytatja: „Talán egy gyerek... talán a gyerek segítene... igen, hogy bele tudjak csimpaszkodni valakibe, aki a folytatásom, és értelmet adna az életemnek. Nem akarok cicákat és mindenféle vadállatot dédelgetni öregségemre, mint ahogy azt a meddő színésznők teszik az állatvédő ligákban. Micsoda barbarizmus, milyen undorító, ahogyan megjátsszák magukat, és közben a szekrényben lóg a corpus delicti, az évekkel ezelőtt, de most már csak sutyiban hordott nerc, amelytől nincs szívük megválni, olyan finom a simogatása a testen, akár a fehér lúdpihéé. Hogy tollasodna meg a testük! Istenem, milyen boldogok lehetnének az emberek, ha megtanulnának nem hazudni maguknak, hogy mások szemének tetszelegjenek. Jaj, mennyi közhely. De bájosak, akár a gyertyacsöpögés a szárnyas zongorán. Az ember azt hiszi mindenféléről, hogy kell neki. „ Á, dehogy... A francot kell neki; az anyag fekete, de tudja, hogy másik feketeség is létezik, amely sűrűn ott függ a feje fölött, akár a damoklészi kard — kész bármely pillanatban —, és úgy fél tőle, mint minden tettől, amely ellenkezik meggyőződésével, de mégis valamilyen kényszer folytán muszáj. Itt kezdődik és egyben végződik a gyávaság, az origóban, sem jobbra, sem balra, sem felfelé, sem lefelé, a kulimász erős, visszahúz, és remegteti az egót, hogy az minden pillanatban vizelésre ösztönözze a szolgatestet. Az ügy világos: nem várni kell a messiást, hanem
