Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Hajdú István: Leszámolások ( regényrészlet)
HAJDÚ ISTVÁN féldecivel. Reggel aztán majd rám töri az ajtót, hogy menjünk le inni egy sört, mert azon nyomban meghal, de egyedül nincs kedve, a kocsmában egyedül csak az alkoholisták oldják a bennük felgyülemlett feszültséget, ő még nem alkoholista — mintha én azt mondanám rá, hogy az —, de azért egy sört... Egy sört azonnal meg kell innia, mert valaki a sétabot gömbös végével ütö- geti a fejét, és ez úgy fáj, hogy verejtékezik tőle a homloka. És nem hazudik, csakugyan verejtékezik. Az alkohol majd behúzza a féket, és az ütögető kezéből egyetlen csavarintással eltünteti a sétapálcát, csak „hogy még most is csak a nadrágommal piszmogok, hogyan lehetek ilyen lassú, tutyimutyi alak”, különben is mindennek én vagyok az oka, azonnal vele kell mennem, és én megyek is, mint egy szolgalelkű apród, aki a fegyvereket hordozza gazdája után, mert az egészet úgy tudja előadni, olyan őszinteséggel, hogy lelkifurdalásom támad, és megyek. Ő beteg, de engem is betegít a nyafogásával, menynyire nem tudja elviselni. Miért nem marad ilyenkor melletted? Egy jó szeretkezés feloldja a feszültséget. — Mert nem tűr meg maga mellett. Kötözködik, minden baj, vagy morcosán hallgat, a homloka meg, ó, az az egyedi homlok, ráncos és csúnya, nem mutatja a Napos oldalát, majd leesik az orrára. Nem bánom, hogy iszik, előbb- utóbb mindenkinek meg kell innia a magáét, akiben ennyi energia van, hogy véglegesen absztinenssé váljon. Inkább elmegy hozzád, te vagy a gyógyír. Sunyin sejti, hogy együtt érzel vele, és ezzel manipulálhat maga felé. Ha másnapos, kitűnő stratégává lesz, akár Napóleon is megirigyelhetné. Sajnos, a nagy rohanások végén ott várják mindig a nagy vereségek. Sajnálom. A minden porcikámat eladott függőség ideája nem segíthet rajta, nem vagyok harcos vállalkozó, aki kényszert alkalmazva biztonságos helyre tudja kalauzolni, hogy ott minden szellemi energiájával vigyázhasson rá. Gyenge az akaratom, és nem akarom őt végleg kisajátítani magamnak, alkalmatlan vagyok az ilyen női rafinériával megszőtt háló megalkotására, erőszakosan előre, csak a mellékszereplők nyomulnak a fokozottabb láthatóság kedvéért. Az igazán fontos emberek vagy nagyon elöl állnak, akkor még nem értik meg őket, vagy nagyon hátul, akkor pedig már nem értik meg őket. Vagy tesznek az egészre, és látogatóba mennek a dühös Atyaistenhez igyekezve testükkel nem érni senkihez és semmihez, ami földi pasziánsz kártyáinak sorrendjét esetlegessé teszi, vagy bevonulnak a gumiszoba egyik sarkába tenyérlesre. Karizmatikus röhögés a sztratoszférából. Az Eiffel-torony túl magas, az első emeleti ablak túl alacsony az ugráshoz. Nem lehet mindenki Ikarosz, valakinek tudni kell elrepülni, az nyújt vigaszt az itt-maradottaknak. A matéria nélküli poétika, a bizsergés a hátamon, a hűvös kövek nélküli vallás. Miért marasztalnám azt, aki egyszer menni akar? Úgyis elmegy, még az ajtót sem csukja be maga után, átlépi a küszöböt, akár egy ott felejtett halottat, és már nincs. Vágnám fejbe? Szúrnám le, amikor alszik, hogy megtarthassam magamnak? Nem, nem. Inkább lezsibbasztom szelídségemmel, hogy a magamba fojtott dühöt úgy hordozzam bent, mint az erőszakból fogant magzatot. Nem tudok káromkodni és
