Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Hajdú István: Leszámolások ( regényrészlet)
Leszámolások mondanivalóját, miközben te az utolsót bólintod, ott kell hagyni a kíváncsiskodó májával együtt, hogy adjon neki a lelkifurdalás és kétely új erőt, amely vissza tudja hozni a világ színjózan körforgásába. Bitang, aki tanácsot mer adni, és gyógyírt kínál, felhígítja a szabad választás lehetőségének olajsűrű esz- szenciáját, amelyből elég pár csepp az agykéregre, és oda minden gond. A beszélgetés rövid szünetében megkopogtatja mutatóujjával a fejét, maga alá húzza lábait, fülel, mintha érdekelné a körülötte folyó locsogás, majd így folytatja: „Itt kell hallani, bent, és innen is, onnan is el kell csenni valamit, hogy össze tudjam hordani a komplett forgatókönyvet, hogy még forróbb nyugtalanság bugyogjon a véremben, amelyre szükségem van az alkotó gondolkodáshoz. Nem akarok a középszerű publicisták sorába zülleni, ők maradjanak csak a kényszerűség katzenjammerei, az információk zabigyerekei, bűzlik a szájuk a sok hazugságtól és szívük, akár a téli retek, megfásult a sok szörnyűségtől. Egyre meztelenebbül és képtelenebbül csattogtatják az írógép szuvas fogsorát, és minden leírt mondat után száz évet öregednek, mert mondanivalójuk elszáll, mint a pislákoló kemencék fekete füstje. Sajnos, múlt nem létezik számukra, kénytelenek szüntelenül a jelenből kémlelni a jövőt, ami nem vall valami nagy bölcsességre. De a közönség megköveteli, hogy ügyesen és rafináltan füllentsenek neki, másképp nem hajlandó belemenni a játékba. Tűzzel-vassal követeli a teljes igazságot, miközben összekacsint a tettesekkel. Egyszerű az egész leosztás, semmi ördöngösség, csak óvatos cinkosság, azoké, akik nem szeretik, ha az egyéni különcködés kívül marad az általuk felfogható határokon. Többnyire... — Mondd csak, miért mondod ezt pont nekem? — Mert hallgatásod, érdeklődésed záloga. — Csakhogy elfelejted, melletted nem lehet nem hallgatni. Aztán meg az van, ha a szavadba vágok, később ugyanott folytatod, ahol abbahagytad. Mintha semmit sem mondtam volna. Lacival nem beszélgetek ilyen dolgokról, sőt van úgy, hogy már nem is beszélünk, annyira ismerjük egymást. Azt hiszem, ti sem szoktatok egymás között, ilyen... mélyreszántón. — Hát most az egyszer tévedsz. Beszélgetünk mi, ajaj, hogy beszélgetünk, néha az első vérig is. Ha nagyon felidegesít, elküldöm az anyjába, azért nagyon tud haragudni. Úgy néz rám, mint egy gyilkos. — Végül is... — Végül is ketten maradtunk, én meg az Isten. Micsoda ócska mondat. Legszívesebben kioperálnám a tudatomból, elszenderedek tőle, bárhol is hallom. — Ujjával F.L. felé mutatott, furcsa felfelé ívelő ujja, akár egy íj, elidőzött a napfényben, aztán az egész konstrukció visszahullott az ölébe. — Ideje lesz leállítani, úgy látom, már alaposan beszívott, még szerencse, hogy a jobbik fajta részegek közé tartozik, aki képes röhögni önmagán, mint hogy megbántson másokat, szétfolyik az egyenletes jóindulattól, mint a reggelinél kilöttyintett meleg kakaó. Már féldecizik, vodka, nagyon be fog rúgni ebben a melegben. Sose tudtam megérteni, hogyan tud ilyen barbár módon... Sört
