Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Hajdú István: Leszámolások ( regényrészlet)
HAJDÚ ISTVÁN mondani: „Mit csinálsz, te barom, meg akarsz halni?” — annyira megijedt a vér látványától. Láttam rajta, fél. Vérszerződés, indián film, széles vászon, aj- lovjú. Nem akarok erőnek erejével rád törni, de... — Hagyd már abba. Nem erről van szó, sokkal inkább... ... Miért nem hagyod, hogy befejezzem a mondanivalóm? — vágott a szavába olyan hangsúllyal, mint aki még keres valamit, az elvesztett fonalat, de képtelen megtalálni, ugyanis a fonál E.F.-ben volt, aki azt gondosan elrejtette, és mostantól fogva nagyon vigyázni fog rá, hogy ne bukkanhasson a végére. — Te nem arra vagy, hogy faggatózz. Az mások hivatása, a nagy Kérdezőké. Igen, a Kérdezőké, te inkább egy protekciós társalkodónő vagy. Érted? — mondja elégedetten a nőnek, aki szokása ellenére most rágyújt. — Igen, azt hiszem, igen. Jó fordítsunk lapot — mondja mosolyogva, és megnyalja mutatóujját, mint akik tisztázták egymás között, voltak olyan oktalanok, és belemásztak valamibe, ami nem közös bennük. — Még csak annyit — teszi hirtelen hozzá, és F.L. felé sandít, majd újra ránéz, de valahogy mögé —, ha megölöd magad, megöllek! — Eszem ágában sincs, nyugodt lehetsz, arra nekem nincs időm, meg az igazat megvallva, túl gyáva és egoista vagyok hozzá. Csak az öli meg magát, aki fel akarja magára hívni a figyelmet, bajban van, és ezt senki sem veszi észre, meglehet, nem képes önmagán segíteni, de én magam ezt nem bírom elviselni. Eddig még figyeltek rám, és ha nem, fogtam magam, és adieu! A közömbös kérdések, mondjuk, hogy mit gondolok erről vagy arról, nem érdekelnek. Ilyenkor mindig azt mondtam, hogy ezen még nem gondolkodtam, de találkoztam már a problémával, és az a véleményem, hogy: és itt jön a végtelen blabla szöveg, amelyet oly szívesen hallgatnak a félművelt szipolyo- zók. A féműveltség sokkal veszélyesebb, mint a butaság. A buták ugrásra készen állnak a pöcegödör szélén, a féiműveltek már nyakig benne vannak. Nagyon könnyű erre az igazságra rájönni, elég kiülni a parkban egy lócára, etetni a galambokat és szóba elegyedni valakivel, aki úgy sandít dobáló kezedre, mint aki éhes, de elfelejtette, mit kell tennie éhsége csillapítására. Köszönj rá! Kínáld hellyel! Ide-oda fogja ingatni fejét, forgatni a szemét, de végül leül, és a szájából valami furcsa, monoton zümmögést hallat, egyre erősebbet, majd érthetően artikuálva kezd veled beszélgetni, mint akit már száz éve ismer. Ott felejti magát melletted, akár a lóca deszkáin fehérlő galambürülék maradványai, mert szüksége van rád, te vagy az egyetlen — inkognitód folytán —, akinek bátran kiöntheti szívét, zutty nyakon, jobban mondva fülön önt a pompásabbnál pompásabb történetekkel, teli szájjal majszolva az általad felkínált száraz kiflicsonkot, szinte porzik a szája a sokféle művelettől. És én? Á, dehogy, nem, nem, énnekem már nem kell babaház, előszeretettel tekerem ki a micimackók puha tapintású nyakát, a matchebox kocsik csakúgy ropognak a bakancsom vasalt talpa alatt, ha azt hiszed, gyűlöletből tévedsz, csak azért, hogy átérezzem az anticselekvés bizsergető mámorát, hogy milyen. Mi legyen hát azzal, aki melletted ül és vall? Semmi, amikor befejezte
