Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Duba Gyula: Kisebbségi világjárás
Kisebbségi világjárás sok, csupa szívmelegítő felismerés... Katz jó tollú, szellemes publicista, világutazó. Nem felfedező kereskedő, mint a föníciaiak, sem dühödt harcos, mint a vikingek. Nem eszméktől fűtött őskutató, akár Körösi Csorna, de nem is kegyetlen gyarmatosító kalandor, mint Cortez. Nem Cook kapitány, sem Sven Hédin, nem kutat fel idegen földeket Magyar Lászlóként, sem vadállatokat nem fog be, min Kittenberg Kálmán. Kiadói megbízásból utazza körül a földet, s könyvet ír. Művének fejezetei gazdaságosak, újságcikkméretűek. Szórakoztató elbeszélő és kitűnő mesélő. Szellemes humora gazdagon sziporkázik, bölcs iróniája elbűvölő. Úti beszámolója méltán ragadta meg a gimnazista fogékony képzeletét. Ahogy látja-láttatja, roppant érdekes a világ! Annyi mondata él bennem! Felcsendülnek s szinte muzsikálnak. Újra idéznek képeket, színeket, hangulatokat. Valamikor az ismeretlenről, a távoliról való álmodozást, messzi világok megismerésének a vágyát ébresztgették bennem. Valószínűleg eredményesebben hatott rám, mint a földrajzkönyvek, mélyebben, érzékletesebben, mint a térképek. A tanulással szerzett ismeretek elvont valóságnak bizonyultak, az útleírások tájai azonban képesen megelevenednek, s lakói tovább élnek. Sok örömöt szerzett Katz két könyve, önmagámról is sokat megtudtam általuk. A Kert a hegyek közt egyik lapján azonban találkoztam egy gondolattal, néhány évtizeddel később írta, amikor utazásai végén magányba húzódott, és megtelepedett az Alpok lábánál, Locarnóban,a ticinai hegyek és emberek között, mely felismerés így szól: „Az utazás menekülés önmagunk elől.” Hatéves múltam, szeptemberben iskolás leszek. A szekérdeszkán kuporgok apám és anyám között. Mögöttünk zsákokban tíz mázsa búza púposodik. A lévai vásárba megyünk. Nyikorogva végigdöcögünk a falun. Lovaink, a Fecske és a Madár a hámnak feszülnek, inaik, lábizmaik szinte ropognak. Nagy várakozás előzte meg az utazást, s íme, bekövetkezett. A falu után, a mezőség elején szembenéz velem, szinte rám zuhan a láthatár. A Villámút ferdén emelkedik előttünk, árkok határolják, és szederfák árnyékolják, óriási pallosként fúródik az égbe. Ott, ahol megszűnik, felhők kezdődnek már, s a kék égbolt ül a dombokon. Mintha az égbe igyekeznénk. S amikor felérünk, megoldódik a rejtély. Az út meredeken lejt előttünk, szinte a mélybe hull. A Tekenős fejtője oly félelmetes, hogy összeszorul a szívem. A szekerünket erős kallantyús fék fékezi, de ilyen óriási „parton” biztosan nem elég! Ha lerohanna velünk a szekér a völgybe, végünk van! Ne félj!, nyugtat az apám. A szekér jobb hátsó kerekét lánccal köti meg, nem foroghat, csak csúszik, fülsértőén sikoltozó vasabroncsa szikrákat szór a köveken. A lovak már-már hátsó lábukra ülnek, hámjukkal és testsúlyukkal s a rúdlánccal tartják vissza a szekeret. Apám feszesen fogja a gyeplőt, az állatok szájukban a zablán érzik erejét. S már nem is félek, alászánkázunk a lejtőn. A táj szélesen elém tárul.Az udvar világa és az utca képe után, íme, előttem a rónaság és a dombvidék! Messze a távolban feltűnik Vámosladány. Baloldalt végtelen lapály, jobbra akácos dombvidék,
