Irodalmi Szemle, 1997
1997/10 - Duba Gyula: Kisebbségi világjárás
DUBA GYULA apró emberalakok mozognak a mezőn, s a telefonpóznán nagy, komor egerészölyv ül. Vaskorlátú betonhíd visz át Szikincén, aztán mögöttünk marad „Lo- dány”. Sok fel-le kocogás és számos domb után feltűnik Léva látképe, s egyre közeledik. Szőlők és présházak ülnek a dombokon. A város házai földszintesek, de nagyobbak, mint falum fehér parasztházai. Majd emeletesek az épületek. Apám ingujjra vetkőzik a gabonakereskedő magtára előtt, vállon hordja be a zsákokat, és elégedetten tér vissza hozzánk: „Jól megfizettek mázsájáért!” Csodálatos nap. Mennyi ember! Az utcákon állandóan rengeteg ember jár, ez hihetetlen. A Szenesi-féle vendéglőben krakedlit iszunk anyámmal, apám sört a kispörkölthöz. Szentjánoskenyeret és Rumba csokoládét veszünk egy boltban, a másikban mesekönyvet, s végül matrózruhát kapok. Játék is kellene! Barna csíkos tigris és szürke elefánt, két gumiállat, mindkettő sípol. Halálra fáraszt a boldog nap, hazafelé elcsendesedve bóbiskolok a szekéren, és ismét szembejön velem a táj... Első utazásom tanulságos, veszélyektől sem mentes, gondoljunk a Tekenős irdatlan lejtőjére, s megsejteti, hogy ismeretlen világ vesz körül teli csodákkal és titkokkal, amelyek csábítóan vonzanak, és egyben szorongást keltenek. Nyolc évesen először utazom a vonaton. Apám Párkánynánán katonáskodik. Módosult az országhatár, éppen „magyarok vagyunk”, s Horthy Miklós őfőméltóságának a hadserege máris érdeklődik apám iránt. Anyám kezét fogom a lévai állomáson, fénylő síneken nagy fekete gépek csattognak és sziszegnek, mint a gőzekék szögletes kocsik csörömpölnek, akár a kerekes házak! A fapados kocsiban sokan vagyunk, ám kevés a gyerek, csupa felnőtt ember és asszony. (Falum nyelvén az ember férfit jelent.) A nyikorgó kocsi bágyadtan zötyögni kezd velünk, s a táj, mintha szórakoztatni akarna, elfordul a kedvünkért, állandóan változik. Mindig másnak mutatja magát. Anyám így biztat: megkeressük apádat, talán csak megtaláljuk valahol! Megyünk neki a vakvilágnak. Hónapok óta nem látta az apját, mondja anyám a szomszédjának egy sokszoknyás, csizmás asszonyságnak, el kell már vinnem hozzá, mert látni szeretné, egyre sír utána...! Ez nem volt egészen igaz, de megsejtettem, hogy anyám utazásában, közös kalandunkban én vagyok az ok! Ijedten lapulok mellette, ha ő sem biztos a dolgában, mi lesz velünk? Megszeppenve nézegetem a sok embert, a túlzsúfolt fapados kocsi lassan halad, élesen csattog és morajlik alatta a sínpár. Arról alig marad emlékképem, hogyan keressük apámat a poros nagyfaluban, a szorongásra emlékszem, jaj, csak megtaláljuk a kaszárnyában, csak ott legyen! Bolyongunk, kérdezősködünk, csupa idegen ember, s a nap elindul ferdén aláhulló útján. Nemsokára alkonyodni kezd. Mi lesz velünk? S akkor felbukkan a szálas katona, micsoda szívdobbantó öröm, szalutál egy tisztnek, és felénk siet, felemel és megcsókol, arca borostás: kisfiam! Nagyon örül nekünk, anyám vállát karolja, ám mindjárt gondba esik, hol alszunk meg éjszakára?! Egykori katonabarátjához kopogunk be sötét estén: Vince komám, fogadj be éjszakára! Vince, milyen érdekes név, soha nem hallottam, a mi falunkban
