Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - Gál Sándor: A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó (regényrészlet)
A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó 89 Azt egyáltalán nem mertem volna állítani ezekben a percekben, hogy visz- szanyertem lelkinyugalmamat. Ez a kihallgatás — az első pillanatban láttam és éreztem —- különbözött a hétköznapi piszkálásoktól. Itt már valami komolyabb dologról volt szó, csak nem tudtam, miről. A következő pénteki oa- rancsf elöl vasás után pedig Fischer százados is az irodájába rendelt, s minden teketóriázás nélkül megtiltotta, hogy barakkbeii osztályellenséggel a továbbiakban is kapcsolatot tartsak. Azt is hozzátette, hogy ez felsőbb utasítás, s a saját érdekemben igazodjak ehhez. Mi sem természetesebb, hogy ezután — a harckocsiparkon keresztül -— azonnal kilógtam a barakkhoz, ahol Šternberk közlegénnyel s a tudós rabbival, aki véletlenül ügyeletes volt a kapunai közöltem a tényállást, azzal, hogy mindezt Fischer százados érces hangján saját maga hozta tudomásomra. Szombaton aztán — a sors útjai, lám, mily kiszámíthatatlanok — egy reszeg fickó, állítólag egy petepák, Fischer kapitányt űgv vágta szájon egy tél téglával, hogy minden metszőfogát a tetthelyen felejtette. A hétfői ezred- szemlén ennek közvetkeztében vezényelni sem tudott, s így — lévén az első szakasz parancsnoka én masíroztam a zászlóalj élén, s amikor a dísztribün előtt vertem a díszlépést, az ezredparancsnok kiszólított a sorból. Tudtam, hogy a köpenyem hossza nem előírásszerű; a bokámat verte, de ez engem nem érdekelt. Az ezredparancsnok azonban emiatt alaposan lehordott, s parancsba adta, hogy cseréljem ki. — To je armáda, a ne šaškárna, Curačenko — közölte kedélyesen. Hát, hogy ez „hadsereg, és nem bohócparádé”, az meg se érintett, de a Ču- račenkóra felkaptam a fejemet. Lám-lám, Vanek őrnagy mégsem tűnt el nyomtalanul... Itt maradtak utána a hadi egyetemesség csúcsán tündöklő nevek. És ebben a pillanatban valami szomorú hiányérzet uralkodott el bennem Vanek őrnagy sorsára gondolva. S ebben benne volt a szarvasvadászat meghiúsulását megelőző siker és kudarc együttese, a szomorkás őszi táj emléke s az ágyúból kilobbanó csípős lőporfüst gomolygása is... Hát igen, Vanek őrnagy a maga húszfilléreseivel. Ugyan kitől kérhet most egy elfüstölhető Bystricát?!... Keményre, hidegre váltott a tél; a fenyvesek fehér, dermedt csendjét a fagyban megpattanó ágak távolra elhallatszó keserves jajszava szakította meg olykor-olykor. A hadinép ilyenkor — hívő s hitetlen, kivétel nélkül — azért fohászkodott a magasságok urához, hogy ne osszák be őrségbe, hogy ne legyen menetgyakorlat, se éleslövészet, se semmi, amit a kaszárnya melegén kívül kell elvégezni. A hadiregula azonban arról szólt, hogy a hadseregnek minden kői élmény között teljesítenie kell az ország s azon túl a béketábor védelmét. Hó, fagy, jégverés, éjszaka, nappal, eső, sár, földrengés, árvíz — csupa leküzdendő akadály, de nem ok a meghátrálásra. Ennek a filozófiának a következménye volt, hogy e hófúvásos, fagyban ropogó világban kerek egy hétre kivezényeltek a Dobrá Voda-i térségbe taktikai gyakorlatra, ahol — úgy tűnt fel előttem — a lejtőn megállt a víz a sűrűn összefonódott mocsári világ növényindái között, s ahol egy vízimalom romjai jelentették a kom for-
