Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - Gál Sándor: A Kerek Nagyasszonyhoz címzett fogadó (regényrészlet)
90 Gái Sándor tot. Egyébként sátrakban „laktunk”, s levágott fenyőgallyakból készült nyo- szoiv.U: aludtunk. A vízimalom arról volt híres, hogy itt forgatták a Šumava királya című film több jelenetét. Aki látta ezt a filmet, annak némi elképzelésnél e mocsárviíág katarktikus fenségéről nyári állapotában. A téli valósába kicsi — hogy úgy mondjam ridegebb, bár a mocsárkráterek komor .netjét övező fehér hóhimaláják kissé elbizonytalanítják az embert, A valóság akkor érinti meg igazán, ha véletlenül beszakad alatta a sz Mrdnak hitt hőkéreg. Még nyáron sem egészen veszélytelen az ilyen mocsári iszapfürdő, mert ha nincs közeli kapaszkodó — faág, fűcsomó — vagy gyors segítség, az ember percek alatt elmerül. Télen ez valamivel tovább tart, mert a hidegtől a mocsár megsűrűsödik, s ha sikerül is kievickélni dögletes öleléséből, az emberre tapad! mocsári iszap azonnal megfagy a testén. Ezen az álombéli tájon zajlottak a legádázabb taktikai gyakorlatok — természetesen éleslövészettel egybekötve. Nappal és éjszaka, hajnalban és este. S ez esetben, amiről most éppen szó van, a többi elvégzendő feladathoz annyit toldották hozzá, hogy a tábori konyhát előre megfontolt szándékkal a kaszárnyában hagyták. Húst, zsiradékot, burgonyát, kenyeret hoztak, s ebből a legénység naponta vételezett is. A cél az volt, hogy a háborús körülmények között ki-ki képes legyen ellátni önmagát. A legénység zöme azonban nem tudott főzni, de láthatóan nem is akarta megtanulni a főzés tudományát. Nekem ilyen irányú gondjaim nem voltak, mert az otthoni nyúlpörköltet a pincénél mindig magunk főztük, s egyébként is mindig szívesen segítettem anyámnak a konyhában. Ahogy megkaptam a nyershús-adagomat — egy szép darab marhacombot —, kértem a raktárostól zsírt, vöröshagymát, pár krumplit, és nekiláttam a marhapörkölt elkészítésének. Kerestem két egyforma magasságú követ, azokat úgy állítottam egymás mellé, hogy a csajka megálljon rajtuk, s miután a zsírt a csajkába dobtam, rá vágtam a hagymát, tüzet raktam az edény alá, és a feldarabolt marhahúst a piruló hagymára vetettem... Amikor a hús megpuhult, rászeleteltem a krumplit, s már kész is volt az ebédem. Mi sem természetesebb, hogy a pörkölt illata a legénységet s a tisztikart is körém csalta, s mindenki kóstolót kért a főztömből. Még Fischer kapitány is szürcsölt a levéből, aki kivert fogai miatt enni is alig tudott. A legénység a száraz kosztot a hideggel együtt jól viselte; a baj akkor kerekedett naggyá, amikor — véletlen vagy hanyagság következtében — megfagyott a kenyér- készlet. Hiába olvasztották ki, hiába készítettek belőle pirítóst, ehetetlenné csi- rizesedett. Ki kellett dobni. Hanem az élelmes Sedlák Fero, aki gépkocsivezető volt, úgy találta -— még vagy három hasonló észjárású bajtársával együtt —, hogy a fagyott kenyérből hasznot lehet húzni. Feldobálták a „vétrieszka” platójára az ehetetlen kenyereket, s az első falu kocsmájában eladták disznóeledelnek az egészet három liter rumért. A rumtól még aznap este a harmadik száz’ad legénysége simán berúgott, s az éjszakai lövészeten — húsz milliméteres betétcsővel lőttünk álló célpontokat cementezett acélgolyóval — valami hülye vagy fatális véletlen folytán a ballisztika minden törvényét megszegve az egyik golyó valahogy beakadt a löveg csövébe belül, s egy darabon azt
