Irodalmi Szemle, 1997
1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Rácz Olivér: Fábry Zoltán Úrnak
10 Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN Fábry Zoltán Úrnak Elíziumi Mezők via Stósz Kedves Zoltán, tudom, hogy mindig szerettél levelet kapni. Sőt egyszer, egy baráti, meghitt beszélgetésünk során bevallottad nekem, hogy azokat a leveleket kedveled a legjobban, amelyek hol túlzott, fellengzős rajongásukkal, hol ostoba, botfülű értetlenségükkel, félrehallásukkal felbosszantanak. — Olyan kevés szórakozása van itt az embernek — mondtad —, hogy még egy kiadós bosszankodás is jótékony változatosságot jelent... Aztán nyomban idézni kezdtél kapott leveleid ilyenfajta gyöngyszemeiből. — Hát nem állatian hülye? — kérdezted gyönyörködve, megszokott gyermekien ártatlan mosolyoddal firgetve-forgatva a kiszemelt papírlapokat. Na nem; a levelek feladóiról hallgatok — voltak közöttük olyan nevek is, amelyeknek viselői a kommunizmus bukása után összetévesztve a szabadságot a gátlástalan handabandázással, s úgy vélve, hogy most már ők is „valakik”, közel húsz évvel a halálod után téged is besoroltak az immár ledöfésre szánt Szent Tehenek közé... Uramatyám, ezen aztán igazán a könnyezésig kacagtál volna. Holott ritkán kacagtál hangosan. Arcodon csak-az az említett, gyermekien ártatlan mosoly szokott olykor átsuhanni — mint például akkor, amikor első ízben jártam nálad, s Te észrevetted, zavarban vagyok, s nem tudom, hogyan szólítsalak. Te a hatvan, én a negyven felé jártunk akkoriban. — Tegezz vissza, és szólíts Zoltánnak — mondtad mosolyogva. — De ne Zoltán bátyámnak! A bátyám szó az urambátyámra emlékeztet, és azt nem szeretem. Noha a leplezetlen igazság az, hogy valahányszor bátyámnak szólítanak, öregnek érzem magam. Holott valóban öreg vagyok — mondtad tárgyilagosan —, csakhogy én nem óhajtok öreg lenni. Ahhoz még túlságosan sok a dolgom. Több, mint amennyi évem még rendelkezésemre áll... Hát ez az, amit nem hittünk el. Nem azért, mert már harminc-egynéhány éves korodban halhatatlanná lettél a Korparancs és a Fegyver s vitéz ellen címen megjelent könyveiddel, amelyekért javarészt még gimnazista korunkban olyan határtalanul lelkesedtünk, pedig akkor még nem tudtuk, hogy mindkettő pontosan a mi emberöltőnknek, korosztályának a tudatában harsogja majd a Korparancsot Fegyver s vitéz ellen, hanem mert azt hittük, konok társadalmi fegyelmedet, kérlelhetetlen önfegyelmedet a halál sem győzheti le. Barátod és orvosod, a drága János vitt el hozzád első ízben, mert bevallottam neki, hogy első írásaimat méltató elemzéseid után több alkalommal írtam neked, s Te kedves hangú levelekben válaszoltál, de nekem mégis hiányér-
