Irodalmi Szemle, 1997

1997/8-9 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT FÁBRY ZOLTÁN - Rácz Olivér: Fábry Zoltán Úrnak

Száz éve született FÁBRY ZOLTÁN

11

zeteim vannak: még sok mindent szeretnék elmondani neked, s am ennél is fontosabb, sok mindent szeretnék élő szóban hallani tőled.

— Mi sem egyszerűbb — mondta János — a jövő héten megyek hozzá szokásos baráti és orvosi látogatásra, gyere velem. Ernő is jön.

Ernő, a kedves, bolondos Ernő, aki még hetvenes éveiben is, gégerákkal kínlódva, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, szintén testi-lelki jó barátod volt, s mellesleg jó nevű ügyvéd: évekkel később. vele készíttetted el a végrendelete t (a drága János volt az egyik tanú), de erre még visszatérünk.

A kitűzött napon János a kocsijának támaszkodva várt rám. Nem emlékszem már, milyen gyártmányú, apró bogárhátú kocsija volt. János nagyon büszke volt rá, mármint arra, hogy össze tudta kuporgatni az árát, mert János sohasem pénzért gyógyított (anyámtól, akinek legalább tíz évvel hosszabbította meg az életét, még egy kis csomag kávét, teát, cigarettát sem volt hajlandó elfogadni), és ez az apró, igényeién autó a fényűzés tetőfokát jelentette számára. Csak azt nem tudtam sohasem megérteni, hogyan tudja majd két méter magas, izmos testét behajtogatni a kis kocsi kormánya mögé. Meg is kérdeztem tőle.

— A jó orvos nemcsak a betegeit tudja összezsugorítani — válaszolta komolyan —, hanem a tulajdon testét is. Szállj be, megyünk Ernőért.

Egész úton gondolataimba mélyedve, elfogódottan ültem mögöttük; arra gondoltam, milyen lesz majd szemtől szemben találkozni veled. Már a község széles, egyenes főutcáján robogtunk, amikor arra ocsúdtam, hogy János felkiált:

—- Ott könyököl a nyitott ablakban! Fogadjunk, amint megpillantja a kocsit, bemegy a szobájába, beül az ócska foteljébe, a térdére terít egy plédet, és suttogva közli, hogy ezen a héten megint rosszabbodott az egészsége. — (Az ócska fotelt utóbb Simaiék csellel elorozták tőle, kicserélték egy újjal, kényelmessel, mondván, hogy a régi, amelynek minden rugója kilógott, múzeumi ritkaság, és ők az ilyesmit gyűjtik.) — Pedig még soha orvos, én a legkevésbé, nem mondta neki, hogy pléddel a térdén üldögéljen, akár egy rozzant aggastyán. De hát ez hozzátartozik Zoltán természetrajzához. Túlél majd valameny- nyiünket.

Meglepetten pillantottam fel.

— Hát nem beteg?

— De. Beteg. A szíve is, tüdeje is. Mind a kettő kompenzált egyensúlyba hozva — válaszolta a drága János komolyan. — Beteg. Csakhogy Zoltán olyan szellemi erőforrásokkal és erőtartalékokkal rendelkezik, amelyeken nem fog a betegség. Zoltán nem „képzelt beteg”. Csak megjátssza, hogy az. Vagy talán még azt sem: a pléddel meg a fotellal a betegséget csapja be, úgy tesz, mintha komolyan venné. Meglátjátok, valamennyiünket túlél.

Hát nem így történt. Jánost sem élted túl, Ernőt sem.

Na, most értünk el ahhoz a bizonyos végrendelethez. Hosszú órákig tartott a megszerkesztése: Ernőnek nem volt olyan jogi formulája, ügyvédi megfő-