Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - Aich Péter: A hatalomról (esszé)
Aich Péter csak úgy találomra elkészíteni, vagyis fizetőképes megrendelő (vevő) nélkül nem lehet létezni. A viszonylag legszabadabb művészek az írók voltak (verset, regényt lehet a fióknak „gyártani”). Az ő szembeszegülésük a hatalommal, illetve az ezzel összefüggő problémakörrel (bár mindig akadtak olyanok, akik a hatalom, a rendszer kiszolgálói voltak) sokkal gyakoribb. Ha végigtekintünk a világ- irodalmon, láthatjuk: tele van a hatalommal szembeni burkolt vagy nyílt ele- nállással. Hogyan viszonyulnak tehát az írók a hatalomhoz? Milyen visszhangja van e kérdésnek az irodalomban? Nem olyanokra gondolok, mint a forradalmár Petőfi volt, vagy akár Arany, akinek a walesi bárdjairól legendák szólnak. Az alábbiakban magáról a hatalomról és mechanizmusáról lesz szó. Gyakran vissza-visszatérő téma ez is, különböző formában, nyíltan, rejtve, allegorikusán. Ilyen például Karéi Čapek több műve is. Fehér kór, Harc a szalamandrákkal, R.U.R. — megannyi remek elemzés, helyzetmegállapítás, a megnyilvánulási formák hallatlanul pontos topográfiája. Vagy például George Orwell 1984 című fantasztikus regénye. Olyan mű ez, amely szinte elméleti szinten elemzi a hatalmat, nem az ellene való harccal foglalkozik (mint pl. Čapek a Fehér kórban), hanem önmagával a hatalommal, mint jelenséggel. Orwell „negatív utópiája” (Sükösd) elképesztő, megdöbbentő látomás. Elsősorban azért, mert olyan remekül ismerte föl, hová vezet a képtelenségig fokozott totalitás. A totális diktatúra alattvalóinak nemcsak a testét, hanem a lelkét is igényli, s minden elképzelhetőt és elképzelhetetlent megtesz, hogy meg is kapja. A Pártot és annak — elvben istenné nyilvánított — főnökét, a Nagytestvért szeretni kell — ez kiindulópont és cél egyaránt. Ennek keretében/érdekében folyamatosan hamisítják a történelmet (még az archivált újságokat is újranyomják), leépítik a szellemi életet, a hagyományokat, sőt a nyelvet is kiirtják, mert az a gondolkodás eszköze. S mivel a helytelen gondolatot is büntetik (van ugyanis gondolatrendőrség), minden ellenállás illuzórikus (az oppozíció is csak irányított provokáció). A mozdulatlanság teljes, s ez már a halál. Dosztojevszkij Feljegyzések az egérlyukból című elbeszélésében is hasonló a helyzet, de nála ennek szubjektív okai vannak: a hős leküzdhetetlen komplexusaival csak egyre képes — az egérlyukban magányba vonulni. Orwellnél ugyanez történik, csak éppen objektív okokból. E két pólusnak közös nevezője is van — a legpontosabban talán Anatole France-nál jut kifejezésre, amikor a hatalom értelmét kutatva sajátos konklúzióhoz jut. Az olyan mű, amely magával a hatalommal és a hatalomvágy rugóival foglalkozik, tulajdonképpen ritka jelenség az irodalomban. A megközelítés, a módszer, sőt a filozófia is sokban eltérő ezekben, ám a lényeg mégis megegyezik. A gondolatmenet logikája szerint elsőként hazai szerzővel, Ladislav Mňač- ko: Ako chutí moc (Hogyan ízlik a hatalom) című könyvével foglalkozunk.1 Mňačko a hatalmat az elhivatottsággal hozza összefüggésbe. Nem véletlenül. A diktátorok mind arra hivatkoztak: szent meggyőződésük volt, hogy megváltják a világot. (Ez a krisztusi komplexus Hitlernél, Sztálinnál stb. egyaránt