Irodalmi Szemle, 1997
1997/6-7 - Aich Péter: A hatalomról (esszé)
A hatalomról megfigyelhető.) Az elhivatottság eleinte őszinte meggyőződésből táplálkozik, vitathatatlan (bár általában nem pozitív) rátermettséggel párosulva. Érdemes megjegyezni, hogy Joachim C. Fest Hitler monográfiájában2 is fölveti ezt a kérdést. Mivel a zsenialitás pozitív értelmű fogalom, fejtegeti Fest, ódzkodunk attól, hogy az ilyen szörnyet zseninek nevezzük. Ám ha a zsenialitás jegyeit sorra vesszük, kétségtelen az eredmény, vagy amolyan „negatív zseninek” bélyegzi, akárcsak Hamšík, aki Hitlert a középszerűség géniuszának nevezi.3 A (korlátlan) hatalom egyik jellemzője és buktatója, hogy a diktátor úgy véli, mindent mindenkinél jobban tud. E meggyőződés miatt a diktátor figyelme gyakran elterelődik a lényegről, jelentéktelen dolgok intézésére összpontosul (Ő döntötte el, hová kerülnek a miltiárdok, és ezresekkel bajlódott. ), majd paranoikus félelemmé változik, Mňačkónál a hatalom így válik önmaga bom- lasztójává, a szilárd, örök időkre szánt hatalom várán repedések keletkeztek. Márpedig „Olyan vezetőnek., aki már nem vezeti önmagát, nincs többé joga, hogy az élen álljon. ”5 Minden bátorság és kemény, a hatalom rugóit leleplező bírálat ellenére ez a kritika belülről jön, olyan ember tollából, aki még hisz a lényegben, és szeretné megreformálni a megreformálhatatlant — a kommunista rendszert. Ez tulajdonképpen az 1968-as álláspont (a professzor alakja), időben megelőzve azt (a könyv először külföldön jelent meg 1967-ben). A negatív, torz vonásokat Mňačko elhajlásnak látja, nem a rendszer hibájának minősíti. A főhős durvaságait, erőszakosságait az ötvenes évek hurrászocializmusában férfias tettnek tekinti, csak az elvtárs kissé elkábult a hatalomtól. S ekkor az eredeti célok is némi metamorfózison mennek keresztül: "...mindig ki akart tűnni, mindig az első akart lenni az élen. De amikor mások — Frankot nem érdekelte, miért — fölismerték kivételességét, s lehetővé tették neki, hogy kitűnjön, és megtették első embernek, megszűnt kivételes, kitűnő és első lenni, épp azokat a tulajdonságokat fojtotta magába, amelyek az élre hozták. Elérte, amire nyilván évekig vágyott, még ha ezt nem is mutatta. De a hatalmat nem használta ki. Csak visszaélt vele a még nagyobb hatalom biztosítása érdekében. Az ő kezében nem eszköz volt, hanem minden igyekezetének célja lett."ň A könyv végén pedig ezt írja: „A hatalom... se nem jó, se nem rossz. A hatalom jó lehet, s rossz lehet, azon midik., aki használja. Hogyan tud bánni vele.” Ez így és itt igaz is, meg nem is. Mňačko akkor még nem jutott el ahhoz az állásponthoz, amelyet aztán később Súdruh Münchhausen (Münchhausen elvtárs) című könyvében találhatunk: a hatalom és önkény teljes karikatúrájához, amit arrafelé nyugaton, ahol először megjelent, talán nem is igen értettek meg, annyira abszurd képet fest benne. Pedig nekünk, akik a „reális szocializmusban” nevelkedtünk és éltünk, szinte már föl sem tűnt, hogy naponta ezt hallgattuk, ezzel etettek bennünket, hogy érvényesült az a goebbelsi filozófia, amely szerint a sokszor ismételt hazugság igazsággá válik. A könyv füljegyzetében a szerkesztő megjegyzi: ,,A hatalom elrontja az embereket, mondta valamelyik filozófus, a teljes hatalom teljesen elrontja.” 8 S ez már inkább
