Irodalmi Szemle, 1997

1997/6-7 - Eduard Hurban: A magány röpke pillanatai

Eduard Húrban

szikla szentül hiszi, hogy környezete számára ő a csúcs. Csupán a bölcsesség szerény, tele kétkedéssel, aggállyal. De mily hatalmas erő rejlik a szerénységben, az egyszerűségben, az alázatban! Mily súlyuk van az egyszerű szavaknak... A mindennapi eseményeket leíró szavaknak, amelyekből sugárzik a lélek mélysége, a szív jósága. Amelyek rubinként, gyémántként tündöklők, mint a jéghegyek kristálya a felszín felett, amely alatt sejteni lehet a személyiség, az értelem, az érzelem arányait. Amelyek gyöngédek, finomak, szárnyalok, mint a muzsika.

— A legutóbb Erdman szovjet szerző darabját láttam, MEGBÍZÁS a címe. 1914-ben mutatták be először, de máig sem veszített időszerűségéből. Sőt! Mintha a mai viszonyokra szabták volna. Hosszú évekig tilos volt játszani. A szerzőt is letiltották, úgy is halt meg.

Bármiről is beszélt az asszony, mindig azon kapta magát, hogy történetébe beleszövi saját belső monológját, a saját vélekedését, összehasonlításait.

A vendégek közben egyre szaporodnak, a vörös kabátos pincérnő tüsténkedik, röpdös, mint a méhecske, hogy kedvében járjon mindenkinek.

— Nem lenne jó harapni valamit? — kérdezi Eman, mert már üres csészék mellett üldögéltek. — Válasszon valamit, magára hagyom!

Gundelpalacsintát rendelt, hozzá gyümölcslevet. Kint már alkonyodott. Mire gondoljon az ember ilyenkor? Mik juthatnak az eszébe? A napokban olvasott egy könyvet, annak néhány sorát idézte fel hirtelen az emlékezet: „S ugyanakkor legfőképpen arra van szükségünk, hogy valaki mellettünk legyen... Hogy valakitől halljuk: minden ( ez a „minden” olyan nevetséges valami) minden rendbe jön.”

Igen, ez rendben lenne, gondolta. Ily értékes, szerény, érzékeny lénnyel való találkozás, annak tudata, hogy létezik, ez rendet teremt az ember életében. Ebben fogózhat az ember, támaszkodhat rá, erőt önt belé.

Ülnek egymás mellett és hallgatnak. Jobb lenne a jó érzés, öröm és zavar, benne nyugalom és ártatlanság. Találkoztak, hogy beszélgessenek. Hogy megtudjanak egyet-mást egymásról. Hogy megismerjék egymást. De hát mit jelent ismerni valakit? Az nemcsak ennyi: elvált vagyok két gyerekem van; férjem, foglalkozásom, plombáit fogam van, ötös cipőt hordok... Ismerni valakit any- nyit jelent, hogy ismerjük gondolat- és érzésvilágát, annak mélységét, gondolkodásmódjának és érzésvilágának lényegét, erős és gyenge oldalait, jellemét. Helyre tudjuk rakni a mindennapok valóságában, a saját és környezetének értékvilágában. Anyagi, emberi és lelki értelemben. Olyan értékek világában, amelyek körülvesznek bennünket, magasztosak és nemesítenek. Értelmet adnak az életnek, széppé teszik azt. Vagy megaláznak.

Van olyan, akivel beszélhet az ember napokat, heteket, mégsem tud véleményt alkotni róla. Semmivel sem tudja lekötni figyelmét, érdeklődését, közömbös marad iránta. Mással meg ha csak egy órácskát társalog, máris az az érzése, hogy ünnepnap van, szinte érezni a levegőben a nyugalom, a biztonság, a megértés kisugárzását. Közelséget érez az ember. Hogy ugyanarra a hullámhosszra hangolódtak. Érzi a lét egyensúlyát.