Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - VITA - Hozzászólások Grendel Lajos Helyzetkép a szlovákiai magyar irodalomról a század végén című írásához - Duba Gyula: Irodalmunk a (történelmi) időben
Érték és mérték a kortárs szlovákiai magyar irodalomban ületes korséma és féligazság. S hogy a „monumentalizmusra törő nagyepika,, a hetvenes évek során a sematizmus laposságaitól ugyan megszabadulva, végül is „az ötvenes évek szocialista realizmusának a konzervativizmusát teljesíti ki” súlyos — mondhatnám: dilettáns! — tévedés! Talán lesznek, akik felhördülnek, ha azt állítom, hogy a szocialista realizmus zsdanovi elméletének az értelmében valamirevaló írónk művet aligha alkotott. Olyan realista műveket írtak, amilyeneket tudtak! Irodalmunk közepes színvonala nemcsak az akkori irodalompolitika rovására, hanem az írói tehetség méreteinek a számlájára is írható. S amikor ezt állítom, eszembe sincs az irodalompolitikát mentegetni vagy jobb színben feltüntetni, mindenképpen korlátozta az alkotóművész tehetségét. Az íróról szóló igazság azonban pontosítást kíván. Akkor sem úgy fogott művéhez, hogy felfrissítette marxista tudását, és áttanulmányozta a központi bizottsági határozatokat, s alkotói céljai sem voltak tisztátalanabbak, mint manapság. Művészi keservei pedig őszinték és becsületesek lehettek. A tiszta papírt úgy látta maga előtt, ahogy azt a hivatásának élő író látja, nyugtalanítónak, provokálónak, a megszenvedett igazság tiszta mezejének! Ha tréfálni lenne kedvem, mint ahogy nincs, meggyőződéssel mondhatnám, hogy nem a mai irodamárok találták fel a spanyol- viaszt! S az idő sem tréfál velünk! Nemcsak Grendel számos írásának részletét, hanem azok cáfolatát is meghaladja. Ma úgy tűnik fel esszéje, mint a társadalmipolitikai fejlődés adott helyzetének tett kitérő! Figyelmen kívül hagyni azonban nem lehet, s nem csak kordokumentum értéke miatt. Akad benne jó néhány továbbgondolásra késztető megállapítás. A szerző valahol azt mondja, hogy a „kollektív szemlélet” nyűgétől mindenekelőtt a költőknek sikerült megszabadulni! A költőt önmaga érdekli, még amikor személytelen is, a líra személyes ügy, és a maga módján ezoterikus jelenség. A próza a legszemélyesebb megfogalmazásában is az emberi és tárgyi valóságtól szerzi érvényét. Kafka regényei társadalmi metaforák, Proust és Joyce regényfolyamai monumentális életszeletek. Igen, igen, hallom, de a stílus...! Az álomszerűség, a szómágia stb. Hát igen! A posztmodern szemlélet és a vele járó elméleti elfogultság a széppróza olyan méretű stíluskeresési versenyét indították el, az egyénieskedés oly dömpingjét, ami néha-néha már-már boszorkányüldözésnek tűnhet fel. A stílus és a nyelvezet jelentőségét nem lehet alábecsülni, a próza nyelvi formája döntő tényező. Mégis úgy érzem, hogy a nyelvi eszközök és a sz' >vegszerűség túlhangsúlyozásával deformálódott a prózaeszmény, súlyponteltolódásban szenved, a nyelvezet és forma eredetisége javára, és eltér a széppróza műfaji hivatásától és dramaturgiájától. Gyakran érzem, hogy mérvadó irodalmi egyéniségek-teoretikusok mily magabiztosak a széppróza dolgaiban, miközben — elnézést a kifejezésért! — nem értenek hozzá! Nem próza-beállítottságúak! Helytelenül érzik vagy értelmezik a széppróza lényegét. Amely minden időben az emberi lét helyzeteire és esélyeire összpontosítja figyelmét, s valószínűleg legfontosabb törekvése, hogy az emberi sorsot
