Irodalmi Szemle, 1997
1997/5 - VITA - Gál Sándor: A piramisok megmaradnak, avagy A csend esztétikája
Érték és mérték a kortárs szlovákiai magyar irodalomban költőivé emelje. Érezze a drámát, amelyet a földi lét jelent, és élet-halál misztérium-játékára függessze tekintetét. A ma divatos próza létérzékelését gyakran érzem sekélynek. Máskor kimódoltnak, könnyednek, lényegtelennek. S a szlovákiai magyar író — és irodalom — tudathasadásos állapotáról is essen szó végül! Nyelvének társadalmi érvénye korlátozódik s csökken, munkájának létfeltételei szűkülnek, bűvös kör vonódik köréje politi ji irányzatokból, kulturális elszegényedésből, olvasói közönyből. Hit nélkül egyre nehezebb dolgoznia. Más oldalról a világ ironikus és öncélú játékának tűnő formakultúrát kínál számára, individuális absztrakciókat és gyakran öncélú eredetieskedést. A modernség köpenyében közönyt sugall valódi gondjai iránt. Az író egyik énje ordítozva szónokolna jogokat követelő népgyűléseken, amíg a másik sosem volt formamegoldásokon és kifinomult stílus- eszközökön töpreng. Amikor az irodalom veszélybe került közössége sorsát idézi, nem értékelik, ha ezoterikus húrokat penget, nem olvassák. Önellentmondásainak a kelepcéjében vergődve a saját tudathasadásának áldozata az író, maga az irodalom pedig — ugyanazért — meddő és erőtlen tevékenység. Közép-európaiságunkat, európaiságunkat keressük, de valahogy nem önmagunkban! Minden idegen példa jobb és hitelesebb, mint a saját teljesítmény. Nem valószínű, hogy szorongásainkat és rossz közérzetünket, közép-európai apokalipsziseinket csak abszurd metaforákkal lehet kifejezni. Nem biztos, hogy manapság csak az áttételesség és közvetettség nyelvén lehet jól írni. Az öncélú írás sem jelenthet életidegenséget! Lehet valamiféle szintézis, amely a kornak is megfelel, és a múlttal is tartja a kapcsolatot. Magán viselve a folyamatosság jegyeit. S a múlt értékeléséről elmondottakhoz is találok Grendel Lajosnál némi helyeslő fejbólintást. Említett interjújában (Új Szó, 1997. március 3.) mondja: Senk.i nem tudja magát ártatlanul kivonni a történésekből. Érezze azt, hogy ő is cinkos volt, és ma is cinkosa mindannak, ami ebben a hatalmas elmegyógyintézetben történik... Mindnyájan részei voltunk annak a világnak., amelyből még álmainkban sem tudtunk elmenekülni.’’ A piramisok megmaradnak avagy: A csend esztétikája (Levélféle Grendel Lajosnak) Ha emlékzetem nem csal, a kecskeméti Forrásban olvastam azt az írásodat, Lajos, amelyről most az Irodalmi Szemle szerkesztője kéri a véleményemet. Annak idején kicsit fanyar-keserűen, de minden haragtól és indulattól mentesen — a rám vonatkozó passzusok olvasása után — arra kezdtem magamban büszke lenni, hogy lámcsak. immáron negyven évnyi hiábavaló munka alap
