Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - TALLÓZÓ - Glatz Ferenc: A balsors nemzete? (tanulmány)
TALLÓZÓ zsoltak a 19—20. századból, s most a szilíciummal, a chippel új korszak kezdődött a világban, az informatika kora. Amelyik teljesen átszervezi az emberi kapcsolatrendszerek technikáját. Figyelmeztetünk: a kontinens kultúr- övezeteit, közlekedési-kereskedelmi útjait, évszázada rögzült gazdasági-termelési érdekszféráit most rajzolják át. Nem utolsósorban térségünkben, a világpiacba most betagozódó Közép-Európában, a volt szovjet zónában. Most dől el, hogy a magyar állam területén, illetve a magyarság szállásterületén élő egyének és közösségek milyen anyagi jólétben, milyen szellemi szinten, azaz mennyire veresenyképesen élik meg a 21. századot. A magyar gabona, gyümölcs, állattenyésztés jövője nem egyszerűen gazdasági-földrajzi determináció kérdése, hanem annak kérdése: képes-e az ágrárértelmiség megtalálni évszázados termelési kultúránk modernizálásának lehetőségeit? Vajon elég leleményes-, hogy kitaláljon új, a világpiacon értékesíthető termékeket? S hogy lesz-e elég ereje a tudományos intézmények vezetőinek, hogy érvényre juttassák: a nemzet politikai döntéshozói ilyen szinten gondolkodjanak, ne merüljenek el pártpolitikai csip-csup csetepaték verejtékező harcaiban. Vannak-e lehetőségeink, hogy a vaskorszak és a szovjet rendszer ipari céljaihoz igazított műszaki-fizikusi-kémikusi képzési és kísérleti bázisunkat, majd a reformidők high-tech fejlesztéseit előnyünkre fordítsuk: a képzés, a termelési követelmény szigorításával minőségigényes termelési bázisokat teremtsünk? És az anyanyelvi kultúránk? A magyar nyelven beszélők azért lehettek a művelt világ részesei az ipari, technikai forradalmak, a polgári kultúra elmúlt másfél száz esztendejében, mert Széchenyi kora a magyar nyelvet képessé tette a fejlett szintű gondolkodásra, az új jelenségek fogalmi megragadására, írók, költők, papok, mérnökök, földtanászok, állattenyésztők és növénytermesztők szakírói. Az informatika korának kérdésállítása csak a másfél száz évvel ezelőttihez hasonlítható. Mi lesz a kis nyelveket beszélő társadalmakkal a globalizálódó világban? Szétszakadnak — mint a középkorban — egy, a világ kulturális felső szintjét ismerő rétegre (amely jól-rosszul, de olvasta, beszélte a kor lingua franca-ját, a latint) és egy alsóbb termelési szintre szorított rétegre, amely csak a lokális érintkezési eszközt (az anyanyelvet) ismerte? Egyáltalán, elképzelhető-e a mai elitek ezen középkorias jövőképe? Megtűr az informatika, az atomerőművek, az űrhorizontú technikai gondolkodás „tudatlan segédmunkásokat”?Ahogy a korábbi technológiák azt megtűrték. Vajon nem kellene-e a jövő technikai-termelési kultúrigényeiből kiindulni, amikor anyanyelvűnkről (kis nemzetek anyanyelveiről), oktatási, publikációs rendszereinkről tv-rádió kultúránkról beszélünk? Vajon igazunk van, amikor a nyelvi érintkezés kérdését a jövőbeni magyar társadalom szociális-anyagi és technikai-termelési alapkérdései közé soroljuk? Az évforduló ünnep, visszatekintés, előretekintés. Néha meg kell állni, gondolkodni. Azután cselekedni. Hogy visszanyerjük önbecsülésünket, hitünket... (História, 1997,1. szám)
