Irodalmi Szemle, 1997

1997/4 - Z. Németh István: A fűrészhangú démon (regényrészlet)

A fűrészhangú démon

Oda sem figyelünk Verára. Nagyon finom reggelit készített, de nem érti a dolgokat. Hogyan lehetne elég nekünk ennyi? Másik dimenzió? Elmentek és kész? Azt se mondták, hogy „helló, good bye”? Akinek jó barátja tűnik el, azt nem elégítheti ki efféle magyarázat.

— A földönkívüliek mindig visszahozzák azt, akit elvisznek — mondja Levente. — Törlik az emlékeit, vagy részben meghagyják azokat, különféle vizsgálatokat végeznek el rajta, már ha hihetünk a beszámolóknak. De: az el- térítési áldozatok visszakerülnek saját helyükre és idejükbe!

— Miért vagy ebben olyan biztos? — kérdezem. — Néhány kivétel akadhat.

Levente hallgat, kutyagolunk tovább. Én szeretem a romantikusan szép környezetet, a fenyők illatát, a csobogó patakot, de az egész sétát feleslegesnek tartom. Újabban már abban is kételkedem, hogy Picurnak valóban volt egy Tibor nevű barátja. Mi van, ha csak kitalálta az egészet? Olvasott a völgyről, érdekesnek tartotta a helyszínt, de egyedül nem mert eljönni. Kitalálta hát ezt a nem mindennapi sztorit, baromi jó tréfának tartva az egészet, aztán idebolondított bennünket. Honnét tudjam, hogy a fényképen ki van, és mikor készültek,a felvételek? Picur majd bejelenti, hogy tréfa volt az egész, de gondoljunk arra, milyen jókat csavarogtunk, s mennyi fájdalomdíjat kaptunk az ő soha -ki nem apadó bankszámlájáról.

Fél egykor harminc perc pihenőre kapunk engedélyt. Picur, Béla és Levente telefonálni indulnak. Picur a rendőrséget szándékozik zaklatni, hátha azóta megállapítottak valamit. Béla Pozsonyba tervez néhány hívást, amelyek után

— Bátori képzelőerejének köszönhetően — rátör a rettegés a fővárosra. Gyanítom, hogy Levente Roxánát csörgeti fel annak titkos tartózkodási helyén.

Vera hirtelen közli, hogy szeretne velem beszélni. Ballagunk vagy ötven métert, közben el nem tudom képzelni, mi érhette ilyen hirtelen. Furcsán viselkedik, és ez kezd idegesíteni.

— Nyomasztó álmom volt, Laci... — kezdi, de elakad.

— Mondd csak, bogárka! — simogatom meg a haját. Imádja, ha bogárkának szólítom. Megcirógatom az orrát is, holott azt nem szereti. Én azért megcirógatom, nehogy túlságosan elbízza magát.

A vállamra borul. Zavartan topogok. Nem tudok mit mondani, tehát a legokosabb lesz, ha a valós gondolataimat tolmácsolom. Látom, hogy fél.

— Vera, nézd... Összeolvastál mindenfélét abban a dossziéban. Nem csoda, ha rosszakat álmodsz tőle. Add csak ide azt a táskát! Nálam biztonságban lesz

Nem adja nekem. Szorítja, minha az élete függne tőle.

— Menjünk haza, amíg nem késő... — hüppögi végül, és nyújtja a táskát.

A faházikóban ebédelünk. Bátori tigrisként falja a libacombot, Levente vegetáriánus falatokat ropogtat, Vera alig csipeget a kirántott húsból, Picurnak meg nincs étvágya. Sört iszik, miközben idegesen zongorázik a zsírfoltos abroszon.

— A rendőrség már csak ilyen — csámcsog a költő, miközben hanyagul