Irodalmi Szemle, 1997

1997/4 - Z. Németh István: A fűrészhangú démon (regényrészlet)

Z. Németh István

zagyva, érthetetlen világába ér. Az út menti jelzőtáblák hemzsegnek a helytelen információktól, némelyikre blődségeket vagy perverzitásokat festettek-ír- tak ismeretlen személyek. A kocsis durván káromkodik, de látszik rajta, a dolgok megváltozott rendje inkább szórakoztatja, mintsem dühítené. Mindenféle tanács és útmutatás, villogó neontérkép nélkül is pontosan tájékozódik, keze alatt a kétlovas hintó magabiztosan halad tovább helyesnek vélt útján.

Hegyek testéből kölcsönvett köveken csattog tovább a lovak patája. Rideg éj fuvolázza a zeneirodalom válogatottan érzelem mentes darabjait. Egy-egy tétova hangból kitetszik, hogy a valaha oly sok dallamot búgó tangóharmoni- kák sem értik a halált a szemétkukák mélyén, s a testükből felkéredzkedő leheletek furcsa töredékeket muzsikálnak még. Kivégzett gyermekjátékok darabjai közt számítógép-alkatrészeket látok pihenni. A felhők pálinkától felpüffedt teste alatt ekékozolt gyönyörök tovagurult gyöngyei gyakorlatoznak. Nagy offenzívát térveznek, talán ismételt hatalomátvételről álmodozva. De az Ember vicsorgó téglák, vigyorgó cégtáblák, ecetszagú fák közt — mint erkélyekre kifeszített fekete zsinórokon a tépett kombiné — minden kis szélre megremeg, felcsavarodik önmagára, zászlóként lobog, a csipesz szorításának fittyet hányva fenyegetően rángatja azt. Közben imádja lélegzetből épített tömpe kis városait, elkopott úttesteken nőtt nagyfejű virágokat szagolgat.

Amikor a kocsis köp egy kátrányosat, a függönyök gyújtózsinórjai fel-fel- parázslanak az ablakokban. A szél kiszellőzteti a padlásokat, nagymamák mosolygós lánykori képét rohadt almaszépségűre öregíti. Tétova ritmusokat dobál szét az éjfél ördöge, becsületes megtalálóként benéz a takarók alá, s a befejezett szeretkezések romjait buzgón eltakarítja. Az Éj reverendája alatt tovább híznak a hitetlen szörnyetegek, miközben a kétes gazdagságot imára kulcsolt zárak őrzik.

Hirtelen elhallgat minden megkérdezett, mintha az álmok gazdag olajképeit áron alul kínálná az ébrenlét gőgje. De aztán nem lesz árverés. A festményeket savba mártják, máglyát raknak belőlük, az értetlenség tüze égeti őket. Fölöslegesnek tűnik a csikorgó autóbuszok unott pöfögése is, melyben a pincérnők kövér mellballonjának remegése emlékeztet egy ősi ritmusra. Felsóhajt minden falragasz, a reklámok felrikoltanak. Kidőlt szemeteskosarak gyomrában mocorgó villamossínek álmodnak dübörgésről. A hintó csak gördül, az ostor lecsap, a csontfehér kavicsok egészen a kocsis orráig pattannak fel. A lovak pofája habzik, minha mosóport etetett volna velük az a szörnyeteg gazdájuk, csatakos sörényükbe testetlen kényszerképzetek kapaszkodnak. Elkenődött részletek kéredzkednek vissza a jól kipróbált Egész biztonságos testébe, mintha megint újrateremtődne. De nem. Jól tudom, hogy a Titkok Tábornoka mosolyog a rettentő híreken, de nem támasztja fel hadseregét.

— Feküdjetek csak, bábuk, öntudatlanul! — kiáltom a zagyva álmok közt bolyongó alvóknak. — A hintó gurul, s ti most az alkatrészei vagytok! Csapj a lovak közé, barátom, repüljünk!

Reggel későn ébredünk. Amíg mi négyen megpróbáljuk életre pofozni magunkat, Veruska megvajazza a kenyérszeleteket, sajtot, kolbászt rak rájuk, s