Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - Z. Németh István: A fűrészhangú démon (regényrészlet)
A fűrészhangú démon sorrendbe rakva a vastag héjú képzeletbuborékok. Mindig találomra ragadom ki valamelyiket — mondja mániákusan az a nyolcvanöt éves valaki, aki inkább már egy összeaszott krumpli, mint én. A riporter nagyon keserves arcot vág, mintha csak tudná, hogy ez lesz az utolsó interjú, amelyet ő készített. — Csak infantilis gondolataim vannak, ezeket ringatom magamban, ezek ringatnak engem — mondja a kilencvenéves apóka, mintha csak egy újabb kérdésre felelne, közben kopasz feje szánalmasan reszket. — A Múlt olyan, mint egy tábla tejcsokoládé: letörök magamnak egy darabot, s elmajszolom. De minél tovább harapdálom, annál hatalmasabbra nő. Minél hatalmasabb, annál több harapdálnivaló van rajta. — A Nagy Átprogramozás... — próbálkozik még egyszer és utoljára a riporter, de nem jut tovább a mondókáján. — Autóverseny ez egy olyan gépkocsival, amelynek ablakából kinézve csak és kizárólag a visszapillantó tükröt láthatod. Kábítószer-élvező vagy, aki — kíváncsiságból! — rögtön a halálos adaggal kezdi — mondja az öreg, és így százévesen vesz egy mély lélegzetet, hogy folytathassa a mondókáját, de ekkor a türelmetlen riporter csalódottan kikapcsolja a mikrofont. A kamera tovább veszi az aggastyánt, és tisztán látszik, ahogy az a száját mozgatja. Ekkor tér rá ugyanis a lényegre: végre magáról a Nagy Átprogramozásról beszél. Feltárja a lényegét, amelyet eddig még soha senki sem tudott megfejteni. Későn. A riporter nem figyel oda, a bácsi hangját nem rögzítik, a kép elmosódik, élettelenné válik. A titok örökre titok marad, a riporter repül az állásából. Szörnyű érzés a száztíz éves múmiában meglátni magam. S a jelek szerint nagy utazásra adom a fejem... Egy régimódi hintó vár rám az utcán, foghíjas kocsissal a bakon. A férfi még biccent is, minha már régtől ismernénk egymást, ritka bajusza alatt kigyullad keserű mosolya, s lassú tűzzel ég tovább. — Mehetünk — mondom rekedt hangon. De lehet, hogy csak fiatal varjú módjára halkan károgok egyet. A gázlámpák már égnek, s nemrég lehullott esővíz furcsán csillog a macskaköveken. Beleszagolva a hűvös szélbe tüdőm pattanásig feszül. Kabátom ujjába hideg szellő lopakodik, s ettől jóleső borzongás járja át egész testemet. Elindulunk a díszes házak büszke sorfala előtt. Az ablakokból elmosódott árnyékok lesnek ránk, rég hallott ősök hintaszékének árnyéka imbolyog a belső falakon. A hold — mintha csak egy pókhálón akadt volna fenn, ahol türelmesen várhat — lassan elmarad mögöttünk. Kurtizánok elnyomott ásításával telik meg a fekete lángú éjszaka. A kocsis a foga közt szűri a hűvös légáramlatot. Képzeletében az egész világ gyeplőjét tartják érdes ujjai. Nem hívtam őt, sőt nem is ismerem. Mégis részeg keringőt jár velem, úgy viselkedik, mintha egy gusztustalanul becsomagolt, giccses kis csomag lennék, akit most ajándékba visz valakinek. Néha hátrapislant, alig leplezett ferde vigyorából a büszke rabszolgatartó öröme villan rám. Tudja, hogy nem szökhetem meg. A hintó kényelmes tempóban gurul tovább, lassan az útkereszteződések
