Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - Z. Németh István: A fűrészhangú démon (regényrészlet)
Z. Németh István ságosan, hogy Veruska is inkább azt figyeli. A cincogó fémes dalocska nem szűnik meg. — Hallom — jelenti ki Vera határozottan. — Mintha valaki énekelne. Biztosan a vezetékek rezonálnak a falban, ti pedig nem hagyjátok aludni az embert. — Nem lehet vezeték, mert pontosan középen észlelhető ez a kedves túl- világi énekes — ellenkezik Bátori. — Járd körbe a szobát, győződj meg róla...! — Eszemben sincs — mondja Vera dühösen. — Menj aludni, te szakállas kísértet. Ha nem akarsz rémeket látni, akkor tedd fel a szemüvegedet, vagy ne igyál annyit! És a fejére húzza a takarót. — Mi köze van ehhez a sörnek? — morfondírozik Béla. — Különben is, nem látom a rémeket, hanem hallom\ — Van itt pince? — Csak nem akarsz lemenni oda? — rémül halálra a poéta. — Reggelre csak a csontvázad maradna! — Vera úgy alszik, hogy tőle egy egész énekkarnyi démon is skálázhatna az ablak előtt — mondom barátságosan. — Kövesd a példáját! A költő magához veszi a legnagyobb Bibliát, amely csak található a házban, s nyugovóra tér. Úgy látszik, a szent könyv közelsége megnyugtatja, mert perceken belül irtózatos horkolásba kezd. A probléma megoldottnak könyvelhető el: a máskor igencsak kellemetlen „zenei élmény” most rendkívül hasznunkra válik hiszen nem hallani tőle a láthatatlan fűrészelőt. Csakhamar mély álomba zuhanok. Álmomban egy televízió előtt ülök, amelyben éppen egy velem készült interjút vetítenek. Én vagyok a legkíváncsibb, hiszen tudom: ilyesmire eddig még sohasem került sor. Viszont ahhoz képest, hogy soha nem történt meg, egészen jól sikerült. — Nem találom magam — nyilatkozom a képernyőn. Szörnyen festek. Rongyos vagyok, csontig lesoványodva, kiugró pofacsontokkal, több napos borostával, erősen őszülő hajjal, görnyedt háttal és vérben úszó szemmel. — Az előbb még itt voltam, most már csak füst gomolyog a helyemen. A napok úgy vágtatnak át rajtam, mint a hadba induló lovasok. Két mondat közt szemlátomást legalább tizenöt évet öregszem. A riporter zavartan turkál a hajában. — Mit gondol, köze van mindennek a Nagy Átprogramozáshoz? — Harci indulók fájdítják meg a fejem, trombita recseg, paták dübörögnek, kivont kardokat nyal végig a napsugár, kitüntetéseket karcolnak végig a kíváncsiskodók irigy tekintetei. Hadiállapot van bennem, s ez az egész világra szétsugárzódik — válaszolom én, teljesen megkerülve a kérdést. — Az úgynevezett Nagy Átprogramozás még mindig vita tárgya... — próbálkozik óvatosan a riporter, miközben rettenetesen izzad a homloka. — De mit kezdjek egy alaktalan, tapintatlan köddel? Csak emlékeim vannak. Egy cipősdobozban tartom őket. Nincsenek megszámozva, sem pedig
