Irodalmi Szemle, 1997
1997/4 - Z. Németh István: A fűrészhangú démon (regényrészlet)
Z. Németh István pilapot olvas, Béla az üveg sörét szorongatja riadtan. Talán attól tart, hogy meg kell osztania velünk. Pedig csak szusszanni akarunk egyet a nagy ijedségre. Megbököm Bátorít. — Mi baja van Picurnak? — A nászút... — Többre mentünk volna, ha elemezzük, ami történt. — Talán a nászút... — Nekem valami gyanús azon az útvonalon, amelyet a kocsmától idáig kell megtennie az embernek. Még nem tudom, hogy miről van szó, de a dolgon ti is elgondolkodhatnátok! — Mi bajod van a nászúttal? — így Vera. — Semmi — vonja meg a vállát Bátori. — Az szép dolog. Levente fel sem néz az újságból, de érezni, mennyire élvezi a helyzetet. Vera provokatívan elkezdi cirógatni, mire a költő befordul a fal felé. — Egyeseknek nászút, másoknak gyászút... — dörmögi maga elé. — Kártyázzunk! — indítványozza Verocska. — Közben is lehet okoskodni. Beszélgetünk. Picur nem mutatkozik. Bátori olyan ügyetlenül csal a játékban, hogy nincs kedvünk leleplezni. Hamisan játszik, mégis veszít. Vera meg úgy viselkedik, mint egy kislány, ha felnőttek között van. Mindenfélét kérdezget tőlünk, ám a végén kénytelenek vagyunk eltűrni, hogy mindent ő magyarázzon meg. Aztán hirtelen lecsapja a kártyáit. — De hiszen nekem sürgősen beszélnem kell Picurral! Mi tovább játszunk. Bátori elfelejt csalni, erre ő a nyertes. Vera kisvártatva visszatér. Azt mondja, Picur nem érzi jól magát, fáj a feje. — Olyan furcsán nézett rám! — mélázik a hölgyike. — Biztosan beléd szeretett, azért olyan morcos Lacival szemben — kuncog Bátori, miközben keveri a kártyát. — Tudom én jól, hogy van az! így van az! — Te törődj a saját dolgaiddal Béluci! — pirul e Verácska, s még hozzáteszi: — Például a sörösüvegeiddel! Tíz óra körül már egyre sűrűsödnek az ásítások, s ritkulnak az épkézláb megjegyzések. A költő egyszer csak elalszik két leosztás közötti. Levente megveregeti a vállát, mire Béla kénytelen belátni, hogy odafenn az ágyában mégiscsak kényelmesebb. Mi is elvonulunk Verával. Éjfél után aztán olyasmi történik, amire a legkevésbé számítottunk. Először csak halk neszek szűrődnek le a padlásszobából, aztán tisztán hallani, ahogy Picur hevesen bizonygat valamit a többieknek. Kisvártatva valaki hangosan szuszogva mászik le a lépcsőn. Minden lépésnél beveri a fejét, és káromkodik. — Mi az?! Mi történt?! — riad fel Vera, s hosszú másodpercekbe telik, mire megtalálja az éjjelilámpa kapcsolóját. A költő csíkos pizsamában, torzonborz hajjal, az álmosságtól majd leragadó szemmel, szemüveg nélkül pislog rá. — Szent Isten! Ez a Bátori holdkóros! — Dehogy vagyok én holdkóros! — dörmögi bosszúsan a költő. — De
