Irodalmi Szemle, 1997

1997/4 - Z. Németh István: A fűrészhangú démon (regényrészlet)

Z. Németh István Lerogyunk az egyik üres asztalhoz, rágyújtok egy cigarettára, közben óva­tosan felmérem a terepet, s intek a verejtékben úszó kövér kocsmárosnak, hogy két korsó sört kérünk. Vera azt fürkészi rajtam, hogy ebben a lelkiálla­potomban szabadjára eresztheti-e csacskaságait. A nemleges választ látni a szememből, ám ő mégis megpróbálkozik vele. — Azt még én is meg tudom állapítani, hogy amennyiben visszafelé igye­keztek a nyaralóba, akkor találkoznunk kellett volna velük — mondja elgon­dolkozva. — Nincs kedved megkérdezni a csapos bácsit, hogy nem látott-e üldögélni három szomjas fiatalembert? — Nincs. — Akkor majd megkérdezem én — mondja, s még mielőtt visszatarthat­nám, felugrik. Nagyon izgága tud lenni akkor is, ha az nem indokolt. Még Pi­cur dossziéját is akkora figyelemmel fogadta, mintha csak a legújabb párizsi divatlapot tartaná a kezében. Néha nagyokat hümmögött hozzá, mint aki ép­pen valami érdekes felfedezést tesz. Pedig a Picur által összegyűjtött anyag — minden igyekezet ellenére — nem alkalmas arra, hogy érvényes követ­keztetéseket vonjunk le belőle. Bár lehet, a kéjtündérke máshogy gondolja, esetleg hirtelen működni kezdett az a sokat emlegetett ötödik érzéke. — Nem voltak itt — közli izgatottan, amikor mellém vágódik a fapadra. — A kocsmáros legalábbis nem látta őket. — Talán most békésen falatoznak valahol. — Igen, de hol? — dobol az asztalon Vera a rövid kis ujjaival, majd ugyan­ezekkel megragadja a söröspoharat, és egy hajtásra megissza a sör felét. — Talán meg akarnak tréfálni bennünket. — No, az éppenséggel kitelik tőlük. Vera kicsit megnyugszik. Kortyolja a sört, és lopva engem figyel. Nem ne­héz észrevennie, hogy csak adom a hidegvérű angolt, s gyorsabban iszom az italt, mint az indokolt lenne. Nyomasztó ebben a kocsmában üldögélni, leg­alábbis annak, akit foglalkoztatnak a völgyhöz kapcsolódó mendemondák. Fizetek. Vera gondolkodik, megigya-e az utolsó cseppig, aztán úgy dönt, hogy nincs helye a pazarlásnak. A kocsma előtt tanácstalanul álldogálunk egy darabig. — Figyeled? Az a kocsi, amelyik az előbb itt állt... Ezek is Picurt keresik. — Akkor már ketten vagyunk. — De nekünk kell hamarabb megtalálnunk őt. Elindulunk a hétvégi ház felé. Verocska panaszkodik, hogy megéhezett, el­csacsogja, hogy ez mindig így van vele, ha sört iszik. Nem zavarja, hogy fi­gyelmen kívül hagyom a monológját, szépen elszórakoztatja magát, ahogy ez egy jó kislányhoz illik is. Az út a házhoz egy völgyben fut, melyet meredek hegyoldalak öveznek: másfelé menni egyszerűen nem lehet. Az üzemi üdülő ott áll nem messze a vasúti hídtól. Valamivel följebb, az út menti patakban szoktak engedély nél­kül pisztrángra horgászni. Nagyon remélem, hogy Picurékat a nyaralóban ta­láljuk. Közben Vera még mindig mondja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom