Irodalmi Szemle, 1997

1997/4 - Z. Németh István: A fűrészhangú démon (regényrészlet)

Z. Németh István

Fél hétkor Picur, Levente és Béla levonulnak a padlásszobából. Kijelentik, hogy háromtagú rendkívüli ülést tartanak, amelyen a vita tárgya a sör volt, s három igen szavazattal a közeli kocsma mellett döntöttek. Ebben az esetben szavazati jogom nincs, fellebbezést nem fogadnak el, és természetesen a hölgyet nem hagyjuk egyedül. Vera élénken tiltakozik.

— Nekünk fontos megbeszélnivalónk van Lacival.

Mélyen a szemembe néz, s mintha gondolatolvasó lenne, határozottan kijelenti:

— Laci most nem szomjas.

— Egy korsó sör mellett mindenki elmondhatja az időközben felmerült ötleteit és javaslatait, esetleges kétségeit — próbálkozik Picur.

Bátori már nagyon türelmetlen. Egyik lábáról a másikra áll, s közben gyengéden tépkedi a szakállát. Nyelve kiszáradt folyómederként villan, ahogy torkából károgásszerű hangok törnek fel.

— Győzzétek meg egymást, aztán egy fél óra múlva gyertek utánunk a kocsmába. Csak nehogy dimenziót váltsatok közben! — mondja Picur meg- adóan, majd hűséges fegyver hordozói oldalán elcsörtet. Vera csak erre vár. Felpattan, bezárja az ajtót, s egy mozdulattal kibújik a narancssárga trikójából. Aztán behúzza a függönyöket.

Csókja szégyenlős, szűzies, mintha nem is akarná az egészet. Hanyatt fektet, fölém kerekedik. A szó szoros értelmében kerekedik: gömbölyű idomait most alulnézetből látom. És így talán még szebb a haja a húsos ajka és formás válla.

Erősödik köztünk a mágneses vonzerő, az éppen erre lopakodó titkok megbámulják a női test levegőben széthullámzó vonalait, hallják az ősi energiák pattogó szikráit. Egy rúzs behatol a rózsa illatos szirmai közé, s a közelünkben húzódó magasfeszültségű vezetékek felizzanak. Tapicskolunk a húsban. Vera felemeli két kezét, mint a futó, amikor éppen áttöri a célszalagot, majd nyögni és nyafogni kezd, arca eltorzul. Lebegünk a táj fölött, két elszabadult léggömb. Felfúvódunk, mint a haldokló csillagok, utána azonnal vörös törpévé zsugorodunk. A völgy negatív energiái fedezékbe vonulnak, a Kozmosz bármelyik oázisában szívesen látott vendégek lennénk, hiszen bőrünkre halhatatlanságot biztosító csillagport dörzsöl a szerelem. A felismerhe- tetlenségig mások vagyunk, mint korábban. Közben én egyfolytában Roxánára gondolok, Vera pedig talán egy másik férfira, de ez megbocsátható, hiszen szürcsölő, cuppogó, nyálkás testünkben úgyis otromba állatoknak érezzük magunkat egészen addig, amíg a kielégülés vihara el nem fújja ágyékunkban a sercegve zsírosán égő fáklyákat.

És még sincs, még sincs igazi kielégülés. Talán a következő lesz az. És addig rohadtul egyedül leszünk a testünkben.

— Laci, ébredj, baj van! — hallom hirtelen Vera hangját.