Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - TALLÓZÓ - Balogh Sándor : A nemzeti és a nemzetiségi kérdés a Kádár-korszakban
Balogh Sándor összefogásban helyet szántak hívőnek és nem hívőnek, magyarnak és nemzetiséginek egyaránt. Egységes nemzettudatról természetesen ezúttal sem beszélhetünk. De a Kádár-korszak nemzeti politikája, különösen az utolsó két évtizedében az elődeinél kétségtelenül toleránsabb, kevésbé kirekesztő volt. A nemzettudat mindenkor és mindenütt táplálkozik a múlt örökségéből, így különösen fontos annak tisztázása, hogy a nemzeti politika mit és menynyit vállal a múltból. A magyarországi osztályküzdelmekről és függetlenségi harcokról az I960 és 1964 között lezajlott országos vitának is köszönhetően a nemzeti politika a korábbi századok függetlenségi harcait és kiemelkedő személyiségeit értékes és ápolásra érdemes hagyományaink között tartotta számon. Hasonlóan Petőfi—Ady—József Attila mellett na Kádár-korszak nemzeti politikája nemhogy nem rekesztette ki, de vállalta Csokonait, Vörös- martyt, Aranyt, Babitsot, Kosztolányit, Kassákot és másokat. A múlt örökségéhez fűződő ilyen viszony feltétlenül pozitív hatással volt a kultúra különböző ágainak fejlődésére, beleértve a művészeteket is. Ugyanígy fokozatosan a társadalomtudományok számára is a korábbinál sokkal nagyobb mértékben megvalósult a kutatás és részben a publikálás szabadsága, így a történeti kutatás az 1970-es évek második felétől, igaz, szűkebb körben és jobbára a külföldnek címzetten — már érinthetett olyan témákat, illetőleg kérdéseket is, mint a második világháború utáni elhurcolások és elűzések, át- és kitlepítések, valamint a Szovjetunió negatív szerepe a magyar békeszerződésben. Hasonló példákat lehetne említeni minden bizonnyal más társadalomtudományok köréből is. A Kádár-korszak vitathatatlan hazai és külföldi sikerei ellenére azonban az ország belső helyzete, a társadalom állapota korántsem volt olyan megingathatatlanul szilárd, mint amilyennek látszott. A nemzeti politika meghatározó kényszerpályáját az jelentette, hogy nem tudott változtatni vagy legalábbis módosítani a szovjet katonai jelenlét, s főleg a szovjet nagyhatalmi politika által meghatározott feltételeken. így a szovjet hadsereg jelenléte, a bős— nagymarosi vízerőmű építkezései, az erdélyi falurombolás és más hasonlók jó alkalmat kínáltak a nemzeti gondolatot hangsúlyosan képviselő vagy azzal visszaélő irányzatoknak és erőknek a rendszer tömeghatású bírálatára. Különösen azok után, hogy a hatalom az olyan „lazító” akciókon túlmenően, mint a Valuta Alaphoz és a Világbankhoz történő csatlakozás további és hatásos függetlenedő lépésekre nem tudta elszánni magát. Az 1980-as évek derekán újból felmerült a semleges Magyarország gondolata, ennek a realitását azonban egyedül az jelenthette volna, ha ez az USA és a Szovjetunió közös akaratából, egyidejű egyetértésével valósul meg. A Kádár-korszak bizonyos reformok (a legalább két jelölt kötelező állítása az országgyűlési választásokon, a munkahelyi demokrácia fejlesztése stb.) ellenére sem tudta vagy talán nem is akarta átlépni azt a rubikont, amely már a jogállamiságot jelentette volna. Ilyen körülmények között döntően a nemzetközi erőviszonyokon múlott, hogy a Kádár-korszak ellenzőinek kilátásai hogyan alakulnak Magyarorszá
