Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - TALLÓZÓ - Balogh Sándor : A nemzeti és a nemzetiségi kérdés a Kádár-korszakban
A nemzeti és a nemzetiségi kérdés a Kádár-korszakban Az MSZMP és a kormány az 1960-as évek második felétől folytatott nemzetiségi politikájával kimondva-kimondatlanul a szomszéd országokban élő magyarság helyzetét is pozitív irányban szerette volna befolyásolni. A barátságról és az együttműködésről — kölcsönösen és sűrűn — elhangzott nyilatkozatok dacára a Varsói Szerződés tagállamaiban a nmzetiségek s konkrétan a magyar nemzetiségű lakosság helyzete korántsem volt kedvezőnek mondható. Sőt az elnyomással párosult, és rövid időn belül asszimiláció veszélye fenyegette. A magyar nemzetiség helyzete kétségtelenül Romániában volt a legkedvezőtlenebb és a legkilátástalanabb. Ezért a helyzetért felelősség terhelte az MSZMP vezetőit és személy szerint Kádár Jánost is. Kádár 1958. februári marosvásárhelyi beszédében az erdélyi magyarság kérdését román belügyként taglalta, és ezzel olyan benyomást keltett, mintha a hivatalos Magyarországot igazában nem is érdekelné az erdélyi magyarság sorsa. Súlyos hiba volt megfeledkezni arról, hogy a nemzetközi jog bármennyire is belügy- nek tekinti a nemzetiségi kérdést, semmiféle előírással nem lehet megtiltani a nemzetiségnek és az anyanemzetnek, hogy kölcsönösen érdeklődjenek egymás sorsa iránt, és kötődjenek is egymáshoz. Az MSZMP és a kormány saját mulasztásaiból és hibáiból is okulva ismerte fel, hogy a nemzetiségeknek fontos szerepük lehet a nemzetek barátságának és együttműködésének létrehozásában és az elmélyítésében, vagyis az összekötő kapocs, a „híd” szerepét töltik, pontosabban tölthetik be. Először jugoszláv—magyar viszonylatban kapott nyilvánosságot a nemzetiségek eme „híd” szerepe. Ennek a szerepnek az építése jegyében jöttek létre az 1970-es évektől azok a kulturális egyezmények elsősorban a szomszédokkal, amelyek feltétlenül hasznosak voltak a nemzetiségek kulturális fejlődése szempontjából. A Kádár-korszak azonban ezen a téren csupán részeredményeket tudott felmutatni, és tulajdonképpen nem érte el célját. A magyarországi román, szlovák és délszláv nemzetiségek ugyanis sem számbelileg, sem nemzeti öntudatban nem jelenthettek olyan „ellentételt”, amiért Románia, Csehszlovákia vagy Jugoszlávia érdemesnek tartotta volna feladni a magyar nemzetiségű lakossággal szembeni elnemzetlenítő, asszimilációs politikáját. A Kádár-korszakban a gazdaságpolitika legfőbb célja kétségtelenül a lakosság életszínvonalának az emelése, illetőleg a megőrzése volt. Az elért jólét viszonylagosságát azonban mutatta, hogy annak színvonala messze elmaradt a Nyugatétól. De a nyomor megszűnt, igaz, változatlanul voltak itt még olyanok, nem is kevesen, akik szűkösen éltek. Az embereknek nem kellett rettegniük sem a munkanélküliségtől, sem a művelődés és az egészségügyi ellátás számukra elviselhetetlen költségeitől. Azok, akiknek az anyagi lehetőségeik megengedték, most már oda utazhattak, ahová akartak. A jelene alapján tulajdonképpen bárki „kiszámíthatta” a jövőjét is. Ezen az anyagi-szociális bázison nyugodott az a nemzeti politika, amely az „Aki nincs ellenünk, velünk van” jelszóban öltött testet. Ennek a jelszónak az alapján hirdették meg — korabeli kifejezéssel élve — a társadalom valamennyi osztályának és rétegének az összefogását és együttműködését a szocializmus építése céljából. Ebben az
