Irodalmi Szemle, 1997
1997/1 - Ardamica Ferenc: Az éles kanyar
Az éles kanyar — Azonnal... — Mit gondolsz, nincs itt hideg? — kérdezte a nő aggódva. — Nehogy megfázzon! A férfi bizonytalankodva körülnézett, de képtelen volt megállapítani, hideg van-e, vagy meleg a lakásban. Nem érzett mást, csak verítékszagot, mely az asszony felől áradt. A cipelés jól megizzasztotta, épp úgy illatozott, mint hajdan, szeretkezés után. A férfi orrnyílásai kitágultak, élvezettel szívta magába a számára kellemes, izgató illatot, ám az asszony kérdésére nem tudott bizonyossággal válaszolni, csak a vállát vonogatta. — Menj,kapcsold erősebbre a fűtést! — parancsolt rá a férjére. — Csak itt, a nappaliban vagy máshol is? — Az egész lakásban! A legerősebbre! — határozott az asszony. — Jó! — mondta a férfi. — De addig várj! — Várok... Hogyne várnék! Aztán, amikor már a gázfűtés minden csapján a kis fekete nyíl a piros ponttal jelzett maximum felé mutatott, reccsent a lábzsákon a villámzár. Egy cumlisüveg gurult a kanapéra, néhány kortynyi teával a fenekén. Ezen kívül még egy zsebkendőt, egy csörgőt és három tiszta pelenkát dugtak gondos kezek a pólya mellé a lábzsákba. Az asszony ezeket is szétrakta a kanapén, majd fölállította az üveget, pólyástul kiemelte a csecsemőt, a karjára vette, és kioldotta a sapka kötőjét. — Kislány! — kiáltottak föl mindketten egyszerre a parányi fülbevaló láttán. A gyermek mocorogni kezdett, és kinyitotta a szemét. — Szőke! — állapította meg lelkendezve az asszony. — És kék szemű... — tette hozzá a férfi. Az apró kéz magasba lendült, az arcocska elvörösödött... A mocorgásból sírás lett. Az asszony kibontotta a pólyát. — Nedves a pelus... — mondta, és tisztába tette a kislányt. Közben óvatosan megtapogatta a gyermek testecskéjét, megvizsgálva, nem sérült-e meg valamije... Szerencsére mindent rendben talált, a vastag, báránybőrrel bélelt lábzsák és a pólya — úgy látszott — kivédte a zuhanást. — az angyalok vigyáztak rá! — A többiekre bezzeg nem! Azokról elfeledkeztek! — szaladt ki a férfi száján. — Gondolod, hogy mindkét szülő...? — kérdezte az asszony, de nem fejezte be a mondatot. — Nagyon valószínű, hogy mind a ketten ott voltak... Persze, ez egyáltalán nem biztos... — válaszolta a férfi. — Egyetlen dolog biztos: hogy abban a kocsiban nem maradt túlélő! Elhallgattak... Rémülten tudatosították, hogy miután „azokon” nem tudtak segíteni, többé nem foglalkoztak velük, az se érdekelte őket, hányan voltak, még gondolni sem gondoltak rájuk, szinte leírták őket. A férfi szólalt meg elsőnek...
