Irodalmi Szemle, 1997
1997/3 - ANKÉT - Hová, merre? (Dr. Máté László, Miklósi Péter, Neszméri Sándor, Szilvássy József, Duba Gyula, Gál Sándor, Dobos László)
ANKÉT ként. Értem én, hogy ma már egy olyan világban élünk, amikor a közérdek és az önérdek egyre távolabb kerül egymástól. Elfogadni mégsem tudom, mert egy belső affinitás, szolidaritás nélkül csak felmorzsolódás vár ránk. Nem az én kenyerem, hogy szépeket mondjak. A véleményemet sosem rejtettem véka alá, az „oroszlánbarlangban” is kimondtam az igazságot. Ezért én nem mondhatok ilyen panelszöveget: a Csemadok-tagság az igen, de a vezetői nem..., mert ezt is konkrétabban és áttételesebben kell látni. Inkább arról beszéljünk, hogyan lehetne kiiktatni a belénk szorult kishitűséget, kizárólagosságot, gyűlölködést; az ellenségkeresést és az állandóan ellenségben való gondolkodást... Mert a múltban is és a mai napig érvényes: legnagyobb ellensége önmagunknak — mi vagyunk! Miklósi Péter: — Oly régen vagyok már Csemadok-tag, hogy némi öniróniával erre a tényre is már csak úgy tekintek, akár a házasságra. S ahogy abban is a mézeshetek tartanak a legrövidebb ideig, úgy a Csemadok közel ötvenesztendei útja sem volt pusztán diadalmenet. A házasság példájával csupán azért hozakodtam elő, mert a rosszat ott sem tanácsos elfelejteni, hanem az a derék dolog, ha kölcsönösen okulni tudunk a hibáinkból. Nem vitás, a múló idők során a Csemadok is számtalanszor félrelépett meg belelépett, így a tovaillant évtizedek mérlegén, sajnos, a szemétdombra hajítandó ideológiai hordalék és a spicliktől sem mentes politikai szenny. Ezzel szemben viszont tiszteletet parancsol az esztétikai mércével is mérhető alkotómunka, amely szereplőként, nézőként jelentett nemzedékeknek azonosságtudatot erősítő élményt a Jókai Napokon, Zselízen, Gombaszögön, a Kazinczy Napokon, a Duna Menti Tavaszon, a Fábry Napokon és máshol. Megbecsülendő azoknak az áldozatos munkája, akik a sztálinista idők bokázása és a proletár nemzetköziséget erősítő csűrdöngölőzés közben, illetve annak hátterében, a szellemi s tárgyi értékeinket mentették meg a pusztulástól. Egyetértek Bauer Győzővel, aki egyik interjújában ennek kapcsán kifejti: Minderről nem lekicsinylőén, hanem tisztelettel kell szólni, még akkor is, ha ez a sokféle tevékenység gyakran ösztönös volt és számos hiba kísérte. Azt már én fűzöm hozzá, hogy ezért jobb okulni a múltból, semmint csak nyeglén fátylat borítani az egészre. Persze, csupán annyira és annyiszor érdemes hátra-hátra pillantgatni, hogy közben elsősorban előre lássunk. N e s z m é r i Sándor: — Leginkább azt kellene elfelejtenünk, hogy el kellene felejtenünk valamit. Hiszen — tapasztalatom szerint — a Csemadok szervezetei és szervei rég (legalább hét éve) csak a „tisztes” hagyományokat őrzik, folytatják: az otromba támadások ellenére DOLGOZNAK, s (anyagi) lehetőségeik szerint hétről hétre új értéket teremtenek. Ha mással nem, azzal, hogy közös gondjainkról őszintén, emberien gondolkodnak, véleményt cserélnek. És szeretném még elfelejteni azt a fanyalgást is, amely a Csemadok munkáját övezi.
